Jean-Marc Vallée munkásságán merengve az embernek meg kell állapítania, hogy a csávó ahhoz nagyon ért, hogyan tegye érdekessé filmjeit. A C.R.A.Z.Y. című drámája egy kígyózó családi kálvária a legjobb fajtából (ami egyébként nem a legelső filmje, de nyugodtan tekinthetjük annak, mert fele-részt írta is), rá 8 évre megcsinálta az Oscart Matthew McConaugheynak meg Jared Letonak (Dallas Buyers Club), tavaly pedig megrendezte ezt a kaland- és életmódváltás-drámát, amivel megadta Reese Witherspoonnak - valószínűleg - élete legkomolyabb és legjobb szerepét.

Előzetes sejtéseimmel ellentétben Vince Gilligan nem dobbantott miután megrendezte a pilot epizódot, hogy aztán utána pusztán a nevével fémjelezve (ami a Breaking Bad miatt mára aranyat ér) futhasson tovább a széria. Gilligan mindvégig ott maradt - sőt marad is a következő évadra egyaránt - és leginkább ennek köszönhető, hogy a BETTER CALL SAUL nem csupán egy lerántott kópia lett zseniális felmenőjéről, hanem egy önmagában is magabiztosan működő, érdekes, izgalmas és strukturálisan remekül felépített drámasorozat. A tovább mögött SPOILEREK lehetnek.

Rupert Wyatt egyelőre inkább iparos, mint ígéretes filmrendező. A Majmok Bolygója: Lázadását ennek ellenére meglepően remekül koordinálta, amiből egyértelműen kiolvasható, hogy több potenciál kacsintgat benne, mint amit eddig lehetősége volt magából kihozni. A The Gambler is pontosan ezt a vonalat pedzegeti, ahogy folyamatos vibrálásban dobálja elénk a remek és középszerű jelenetek sokaságát. De mi is állhatna jobban egy hazárdőrnek, egy elcseszett szerencsejátékosnak, mint a káosz és a hétköznapiság keserű egyvelege. Jó és rossz pillanatok - győzelem vagy halál.

Mostanában többször megesik, hogy nem jut eszembe egy-egy szó, egy-egy színész neve, akiről pontosan tudom, hogy kicsoda, hogy miben játszott, még az is, hogy hogyan, de az istenért sem akar beugrani a neve. Ilyenkor erőteljesen táplálom a paranoiámat és a hipohochondriámat. Persze aztán jönnek a megnyugtató szavak, hogy mindez az öregedés, a stressz és a fáradtság velejárója. De kétkedem. Éppen ezért a Still Alice az egyik legkegyetlenebb film rám nézve, amit az utóbbi időben láttam.

Az Alzheimer-kór a világ legszomorúbb betegsége. Nem a legrosszabb, nem a legfájdalmasabb, de kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb. Van az a mondás, hogy amit megéltél azt már senki nem veheti el tőled. Az emlékeid örökre a tieid maradnak. De ez téves. Van valaki, aki apránként elszívja belőled mindazt, amire mosollyal az arcodon emlékszel vissza. Úgy hívják, hogy Alzheimer. Richard Glatzer és Wash Westmoreland ezt a valakit mutatják be neked kendőzetlenül, realistán, szívszorítóan.

Visszasírjuk a Tvájlájtot

A szürke ötven árnyalata egy rajongói Alkonyat-kreálmánynak indult, és valóban, a történet minden apró mozzanatán érződik, hogy ez egy megkeseredett háziasszony többéves szexmegvonástól megcsömörlött elméjének – kizárólag saját maga szórakoztatására – a világra ellett szörnyetege. Ez a szörnyeteg pedig egy középronda, jellemtelen, huszonéves szűzlány és egy jóvágású, szintén huszonéves, aberrált pénzeszsák bizarr kapcsolatát meséli el. 

Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) az elembertelenedés jelképe. A mizantrópia szimbóluma - avagy az emberből miként válik minden humánumát elhagyó szörnyeteg. Plainview egy ős-kapitalista, aki kapzsiságának beteljesítésével képes csak és kizárólag kielégíteni összes vágyát. Érzelmei így egyenesen arányos módon halnak el minden egyes megszerzett dollár után, amelyet saját, olaj által befeketített keze révén szerez. Volt idő, amikor talán megpróbált az ember eszmei és morális felfogásának együttesével normális, élvezhető életet élni, de ez a kísérlete már csírájában elhalálozott (ennek mellékterméke, hogy fiát végül teljes mértékben eltaszítja magától).

A XIX. és XX. század peremének szörnyetege ő, aki saját hatalmasságának palotájában részegesen és tökéletes izoláltságban élte meg utolsó napjait.

"Kontroll. Káosz. Sötétség."

King. Dráma. Krimi. Az egykori horrorkirály egy ideje már távolodik a műfajtól, mely naggyá tette (vagy amelyet ő tett naggyá - szabadon választható), de igazából semmi oka sincs rá, hogy ezt véka alá rejtse, mert örökre fennmaradó örökségét saját vére viszi tovább - méghozzá nem is akárhogyan. Stephen 67 éves és nem vonzzák már a borzalmak úgy istenigazából és ez így is van rendjén. A Mr. Mercedes pedig a legrelevánsabb bizonyítéka annak, hogy az örök skatulyából másfelé lépegetne a mester, ha hagyják neki.

A Mr. Mercedes King első színtiszta bűnügyi regénye.

John du Pont (Steve Carell) egy szörnyeteg. Egy csaló. Egy dúsgazdag, manipulatív, iskolázott, lelkileg eltorzult féreg. Ő lenne az a fiú az általánosban, aki ugyanazokat a menő dolgokat próbálja csinálni, mint az idősebb, TÉNYLEG menő srácok, de tisztelet helyett őt csak kiröhögik. Mindig is egy szürke kis gyámoltalan, csúnyácska patkány lesz mind maga, mind mások, mind anyja szemében, akinek sohasem tudott megfelelni. Az a csúnyácska patkány, akit inkább takarni kell, mint mutogatni.

A Foxcatcher egy felkavaróan szomorú film két olyan emberről, akik végül sohasem tudtak azok lenni, akik akartak.

A Birdman más. Először is totális zsánerváltás Alejandro Gonzalez Inarritunak, aki négy halállal kokettáló, ólomnehéz dráma után áttért valami embert próbáló, tudatos, cinikus, vicces és bizonyos aspektusaiban meta-filmre, amelyet pont belőle soha, de soha nem néztem volna ki. Másodszor, a Birdman valami olyan ösztönös, de emellett ugyanakkor átgondolt, komplex, szatirikus és borzasztóan szomorú darab az öregedés és a létezés kulcskérdéséről, amelyre már nagyon régóta szüksége volt Hollywoodnak. Úgy értem ebben a formában. A retro és a "nagy visszatérések" már semmi újat sem rejtenek magukban, sőt, az elmúlt néhány évben már hozzájuk is szoktunk, de Inarritu filmje végre egy olyan aspektusból mutatja ezt meg, amely levakar magáról mindenféle mázat és alatta a szánalmas, beteg, kiöregedett, lecsupaszított és riasztó valóság van, amely rémisztően őszinte. Michael Keatonnek pedig ezzel kell szembenéznie - nincs könnyű helyzetben.

Az olasz-amerikai Louis Zamperininek (Jack O'Connell meggyőző alakításában) mindössze egyetlen emberre volt szüksége, aki hisz benne. Aki elhitette vele, hogy sokkal többre képes, mint gondolná, hogyha az élet viharfelhői két kézzel szórják rá a villámokat, ő akkor is talpon tud maradni, akkor is képes jobb lenni mindenkinél és felülemelkedni.