A Piccolo felett aratott győzelme a világ legerősebb emberévé avanzsálta Gokut, amivel elérte kezdeti célját, innen már nem nagyon lehetett tovább fejlődni. Toriyama azonban lehetetlent nem ismerve kitalálta, hogy ha hősének már nincs ellenfele a Földön, akkor majd hoz neki az űrből. Több utalást is tett már a sorozat elejétől fogva arra, hogy Goku csecsemőkorában egy űrhajóban érkezett bolygónkra, ráadásul az emberekre nem túl jellemző módon egy majomfarok nőtt ki a hátsójából, ami különleges varázserejénél fogva minden teliholdkor arra kényszerítette tulajdonosát (már amennyiben ránézett a Holdra), hogy egy óriási gorillává változva pusztítson el mindent, ami él és mozog. Ez pont kapóra jött Toriyamának, hogy új irányba lendítse sorozatát, ezért megalkotta a csillagharcosok népét, akik a világűr rettegett harcosaiként váltak hírhedtté, mígnem egy napon az egész nép rejtélyes körülmények között kihalt. Csupán négy túlélő maradt, melyek közül az egyiket még csecsemőkorában küldték a Földre, azzal a céllal, hogy amikor felnő, pusztítsa el a bolygó lakosságát. Ám a kis Son Goku a fejét beverve minden emlékét elveszítette származásával és küldetésével kapcsolatban, így a Dragon Ball Z kezdetekor érkező csillagharcos – aki azért jött, hogy visszavigye Gokut népe utolsó élő tagjaihoz - meglepetten tapasztalta, hogy a fiú nemhogy nem végzett az emberiséggel, de még védelmezi is őket.

Miután a Harcművészetek Nagytornája meghozta a várva-várt sikert, Toriyama ahelyett, hogy kényelmesen hátradőlt volna karosszékében, máris azon kezdett el tanakodni, hogy miként is lehetne folytatni a történetet? A Jackie Chan-filmek mellett nagy rajongója volt a videojátékoknak is; főleg a Spartan X nevű bunyós játékra volt rákattanva, melyben a jobbról-balról érkező rosszfiúkat kellett elnáspángolni. Tetszett neki az egyre erősödő ellenfelek rendszere, ezért valami hasonlót szeretett volna belevinni a sorozatba.

A kezdetek kezdetekor a kis Goku egy erdei házikóban éldegélt, mindennapjait edzéssel és kajálással töltve. Ezt az idillt borította fel egy Bulma nevű fiatal lány váratlan érkezése, akinek a fiú egy személyes tárgyára fájt a foga, ami nem volt más, mint egy kristálygömb, aminek csillagok (egészen pontosan 4) voltak a belsejében. Rövidesen kiderült, hogy nem egy hétköznapi gömb volt Goku birtokában, hanem egy ún. sárkánygömb, melyből mindössze 7 db van a világon, és aki mindet összegyűjti, majd megidézi Shen Longot, a sárkányt, annak rögtön valóra válik egy kívánsága. Bulma pontosan ezt szerette volna elérni, ezért épített egy radart, aminek segítségével könnyedén meg tudja találni a gömböket. Megtalálni azonban nem elég, meg is kell szerezni őket, és ez jelen esetben nem ment könnyen, hiszen Goku szentül meg volt győződve róla, hogy halott nagyapja szelleme él a kristálygömbben, így esze ágában sem volt odaadni a lánynak. Kisebb huzavona után azonban úgy döntött, hogy csatlakozik Bulmához, és segít neki összegyűjteni a hiányzó gömböket.

Ha egy közvéleménykutatás céljából feltennénk a kérdést: „Melyik anime-/rajzfilmsorozat volt rád gyerekkorodban a legnagyobb hatással?”, bizonyára néhányan holmi Batmaneket vagy Beyblade-eket emlegetnének, esetleg egy-két Kacsamesék vagy Micimackó is elhangzana; afelől viszont semmi kétségem, hogy az én korosztályom (25 év körüliek) képviselői egy emberként üvöltenék a Dragon Ball nevet.

Mikor az RTL Klub még gyerekcipőben járt, nem sok rajzfilmmel lehetett találkozni a magyar csatornák kínálatában (azok is általában klasszikus Hanna-Barbera vagy Disney produkciók voltak), ezért rögtön felfigyeltünk egy szokatlan stílusú mesére, valamint annak főhősére, a fura hajú, majomfarkú kisfiúra, akinek kalandjai egyre több fiatalt vonzottak a tévék elé. Rövid időn belül járványszerűen kezdett el terjedni a Dragon Ball-láz, ami kicsiket és nagyokat egyaránt megfertőzött. Mindenki nézte, mindenki erről beszélt, minden ezzel volt tele. Ha kimentünk az utcára, rögtön Son Goku vigyorgott ránk a boltok kirakatából, de a gyerekeken a pólótól kezdve, a zoknin át, a kezükben szorongatott matricás albumig tényleg minden Dragon Ballos volt.  A hétköznap délutánonként futó epizódok pedig egyértelműen a nap fénypontját jelentették. A sors fintora, hogy éppen népszerűsége csúcsán tűnt el a sorozat a magyarországi képernyőkről, és a galaxisban újra béke honolt (aztán jött a Pokémon, aminek sikerült felelevenítenie az őrületet, de ez már egy másik történet…).

Gondoltál már arra, hogy milyen lehet mangakának, azaz mangakészítőnek lenni? Eltöprengtél már valaha azon, hogy mennyi idő- és energiaráfordítást igényel pusztán egyetlen rövid vázlat elkészítése? Vagy a szerkesztőségek és a kiadók működése érdekelne? Netán arra vagy kíváncsi, hogyan válhat egy zöldfülűből elismert művész? Nos, a Bakumanból nemcsak ezekre, hanem számtalan hasonló jellegű kérdésre kaphatsz választ, ugyanis Ohba Tsugumi és Obata Takeshi, a Death Note felülmúlhatatlan író/rajzoló párosának legújabb sorozata egyenesen a mangakák varázslatos világába repíti el a kedves nézőt.

"Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek."

Oshi Mamoru bő egy órás manga adaptációja képes megidézni azt a megrendítő meditatív sciencefiction hagyományt, amely felülemelkedik a műfaj sok gyengébb alkotására jellemző hatásvadász banalitáson, és nem veszik el a technikai részletekben. Így képes kitágítani a horizontját odáig, hogy megértse, két  méltó kérdést tehetünk csupán fel: az egyik a szellem (újra) létrejöttére vonatkozik, a másik pedig kételyek között az öröklétet fürkészi. Mamoru filmje ezért zseniális semmi felesleges mellékszál, csupán egyetlen bevetését meséli el a jövő kibernetikus beültetésekkel emberfelettivé növő kommandós főszereplőinek (a szűkszavúságáért teljes mértékben kárpótol, hogy néhány mondattal megrendítően mély jellem- és a szereplők közötti kapcsolatábrázolásra képes).

Régi videojáték-rajongók bizonyára felkapták a fejüket a cím láttán, mivel a The Tower of Druaga eredetileg egy árkád játék volt a ’80-as évek derekán, ami a nagy népszerűségnek hála, még hét további folytatást élt meg az idők során, mialatt szinte minden létező platformot meghódított. Ezt a népszerűséget látva határozta el magát a neves GONZO stúdió, hogy animévé avanzsálja a legendát, annak ellenére is, hogy az efféle adaptációk legtöbbször igen gyatrán muzsikálnak. Az eredmény jelen esetben is kissé felemás lett, de a The Aegis of Uruk még így is a jobb feldolgozások közé tartozik, ettől függetlenül viszont ne várjatok tőle sokat.

Nem, nem egy új Romero-filmről van szó, hanem a 2010-es év talán legmegosztóbb animesorozatáról, ami azonban tény, hogy tagadhatatlanul magán viseli a rendező úr munkásságának hatását, így feltehetően a címválasztás sem csupán a véletlen szüleménye. A klasszikus zombifilmek viszont csak az alapját képezik a műnek, amik kiegészülve a japán stílusjegyekkel egy olyan érdekes sorozattá állnak össze, melyben a vér és az erőszak mellett helyet kap a harcművészet, a humor, a dráma, és még némi túlfűtött erotika is.

A Fairy Tail egy olyan világba kalauzol el bennünket, amelyben a mágia tudománya kulcsfontosságú szerepet játszik az emberek életében. A varázslók rendszerint céhekbe tömörülnek, ahol képességeik fejlesztése mellett különféle küldetéseket vállalnak el, amikkel az egyszerű emberek nem tudnak megbirkózni.

Már egyszer beszámoltunk róla, hogy a MADHOUSE stúdió jóvoltából idén érkezik az Odaát anime-feldolgozása (trailer itt), mely az első két évad történetét meséli el, kissé kibővítve. Olyan események és karakterek bemutatását ígérték, amik a sorozatban háttérbe szorultak, vagy akár teljesen kimaradtak, emellett pedig gyönyörű animációt és remek akciójeleneteket emlegettek.

Az pedig már az első részből világosan kiderül, hogy nem üres szavak ezek. Nyilván nem kell nagy újdonságokra számítani, ez csak amolyan bemelegítő epizód – ám annak majdhogynem tökéletes. Igyekeztek mindenből megmutatni egy keveset, így kapunk vért, szörnyet, akciót és egy kis humort is. Sam és Dean karakterei egyelőre nem fednek fel sokat magukból, mindössze pár elhintett mondattal és flashback-kel utalnak a múltra, de remélhetőleg idővel szépen kibontakozik majd minden.