John Hughes 34 éves volt, amikor megrendezte első filmjét, a Sixteen Candles-t. Máig hihetetlen, és szinte utánozhatatlan az a kamaszos őszinteség, amely belengi műveit, ahogy gyereklelkű, a felnövés küszöbén küszködő karaktereivel bánik a 80'-as, '90-es évek színpompás Amerikájában. Rajta kívül csak nagyon-nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy a tinédzsereket ne leereszkedően, életidegenül, hanem hiteles és komikus valójukban mutassák meg a nagyközönség számára és tegyék kortalan szórakozássá filmjeiket.

Hughes jövő februárban lenne 66 éves.

John Hughes filmje szociális tananyag lehetne. Annak KELLENE lennie. A '80-as évek uralkodó komédiakirálya egyetlen helyiségben teremti meg a tinédzser archetípusokat, körülírja problémáikat és levezeti személyiségüket. Maga a nyersanyag, a forrás, amelyből minden valamirevaló tinivígjátéknak merítenie kell, ha igazán minőségivé akar válni.

Amikor gimis éveim közepén úgy ébredtem fel reggel, hogy a mélyen gyűlölt fizikatanárom (ember nem létezett a suliban, akit ennél erőteljesebben lehetett volna utálni) tart majd órát, sőt, ne adj isten ZH-t (!) irat, akkor már biztos voltam benne, hogy a reggeli takarékra állított agyi üzemmódot gyorsan le kell váltanom, hogy kitaláljam hogyan fogom ellógni. Mert mi akkoriban, mindenféle-fajta alternatív módszert kihasználtunk a bliccelésre. De most komolyan, ki nem?! Valahogy így kezdődik Ferris Bueller napja. És itt most tökmindegy, hogy mekkora császár vagy épp különc voltál a suliban, meg hogy Matthew Broderick néha egy tenyérbemászó pöcs, akit mindenki istenít, mert: a lényeg nem a személyisége, hanem, amit képvisel. A túlcsorduló, életigenlő szabadságérzetet.