Azt hiszem, sikerült megtalálnom minden idők legelborultabb karácsonyi filmjét... A Santa’s Slay-ből ugyanis kiderül, hogy a Télapó valójában az ördög fia, aki csak azért volt kedves az elmúlt 1000 évben, mert elvesztett egy fogadást egy furfangos arkangyal ellen. A büntetés ideje azonban lejárt, így a Télapó újra visszatérhet kedvenc időtöltéséhez: a mészárláshoz.

Remélem, már ebből leesett mindenkinek, hogy eléggé elvetemült horror-vígjátékkal állunk szemben. A Mikulás itt nem a megszokott, kedves, pocakos öregember, hanem egy hatalmas, kigyúrt állat (Bill Goldberg ex-pankrátor alakítja), kinek szánját rénszarvasok helyett egy bölény húzza. A piros ruhás hegyomlás ráadásul nem hétköznapi ajándékokkal kedveskedik idén a gyerekeknek; robbanó dobozokat helyez el a fa alá, karácsonyfadísznek álcázott füstbombákat hajigál, máskor meg egyszerűen csak puszta kézzel öl meg mindenkit, aki az útjába kerül. 

A finn filmesek hozták el nekünk ezt a megható történetet, mely a karácsonyi ajándékozás eredetének számtalan variációja közül az egyiket meséli el.

A hét éves Nikolas szülei és húga váratlanul halálos balesetet szenvednek, és a faluban nincs senki, aki hosszabb időre magához tudná venni szegényt, ezért közös megegyezéssel arra az elhatározásra jutnak, hogy minden évben, karácsony napján egy új családhoz költözik a fiú. Amikor eljön a költözés ideje, Nikolas a titokban elkészített játékait az előző családokban élő gyerekeknek ajándékozza, hogy évről-évre ezzel fejezze ki háláját. Ahogy azonban egyre jobban belejön az ajándékozásba, életét szinte már csak egyetlen dolog tölti ki: a karácsony szelleme.

Túl sok meglepetést nem tartogat a zsákjában, de kellemes időtöltést nyújt a Joulutarina. Nincsenek nagy csavarok és izgalmak, hanem egy lassú folyású, kedves történetet kapunk, ami akkor kezd el igazán érdekes lenni, amikor Nikolas a kissé különc Isakki mesterhez kerül. Az ő műhelye lesz ugyanis az ajándékok elkészítésének színhelye, ahol a fiú eleinte éjszakánként titokban szorgoskodik, de később, miután tragikus múltjára fény derül, a mester szíve is meglágyul, és mindenben az ifjú Mikulás segítségére lesz.

Ez az az eset, amikor nem értem az éltetést, az imdb pontszám is jó magas, de kérdem én mire fel? Az odáig rendben, hogy rideg dráma gyönyörű fényképezéssel, de egyszerűen unalmas volt. Kezdjük az elején. Előzetesen csak annyit tudtam róla, hogy k*rvajó, érdemes beiktatni. Direkt nem olvastam utána meg semmi, meglestem a posztert, lekaptam aztán betoltam a lejátszóba.

Milyen eredménye lehet annak, ha előszednek két letűnt, kissé háttérbe szorult, a fényéveit már letaposott sztárt, hogy álljanak össze lövöldözni egy picit és közben valamiféle igaznak látszó érzelmet is tápláljanak egymás iránt? Szórakoztató? Egy picit? Igen egy halvány szinten bejött, mégha utána Cruiseal közölték is, hogy kell valaki mellé a MI:4-be, mert egyedül kevés lesz. Azért lehet vele elütni egy kora délutáni órát, mert abszolút komolytalannak szánták, ami ordít róla.

Misztikus thriller Julianne Moore-ral és Jonathan Rhys Meyers-szel, az Azonosság (Identity) írójától. A pszichológusnő (Moore) apja felkérésére megvizsgálja egyik páciensét (Meyers), akiről hamar kiderül, hogy nem egy hétköznapi tudathasadásos beteg. Miközben újabb és újabb személyiségek törnek elő belőle, egyre több rejtélyes haláleset történik, melyek valamilyen módon összefüggésben állnak egy régi jelképpel. A doktornő nyomozni kezd, de a megmagyarázhatatlan jelenségek száma csak nő…

Elég lassan indul be a film, az első fele vizsgálatokkal és nyomozással telik, a végére viszont felgyorsul a tempó, és minden titokra fény derül. Ennek ellenére én mégis az elejét találtam érdekesebbnek, mert ott még minden esély megvolt rá, hogy egy újszerű, fordulatos, Azonosság-szintű thriller kerekedjen belőle, de a történet egy idő után egészen más irányba terelődik, ez pedig határozottan nem tesz jót a Shelternek.

A 4. részben egészen új oldaláról mutatkozik meg a sorozat, nem elég, hogy 3D-ben járhatunk a zombihordák csodájára, de még a játékból (egészen pontosan az 5. részből) is rengeteg motívumot vettek át az eddigiekhez képest. Sajnos azonban történetet írni megint elfelejtettek, így az Afterlife korántsem lett olyan jó, mint vártam.

Az Apokalipszis óta eltelt pár év, a fertőzés kiterjedt az egész világra, aminek következményeként az egész bolygó sivataggá vált. Ahogy nő a zombik száma, úgy fogyatkoznak a túlélők, elég kevesen maradtak, és az országutakat járva küzdenek az életben maradásért. Alcie csatlakozik Claire konvojához, és együtt indulnak Alaszkába, ahova állítólag még nem tette be a lábát a vírus. Ezalatt egy földalatti titkos laborban tovább folynak a kísérletek…

Eléggé megváltozott az összkép az előző részekhez képest, egyfajta poszt-apokaliptikus hangulat hatja át az egészet, és ez főleg a lenyűgöző látványvilágban mutatkozik meg. A kietlen, sivatagos tájak a porba döngölt épületekkel karöltve remekül ábrázolják a haldokló Földet. A rothadás és pusztulás világa ez, ahol a túlélők még egy doboz cigarettáért is vásárra viszik a bőrüket.

Tudjátok milyen, amikor a 2. percben már az egész filmet levezettétek, látjátok magatok előtt az összes beleillő klisét, és természetesen a boldogboldog happy endet. Mivel ez a könnyed 80 perc teljesen ilyen, nehéz lesz ajánlanom a filmet, mégis egy picit megérdemli, mert aranyosan buta, és hát ezt ígérte. Legalább nem csapott be senkit, lehet mondani.

Mindenki ismeri a természet alapvető törvényét, miszerint az erős megeszi a gyengébbet. Nos, a börtönben is hasonló törvények uralkodnak, még akkor is, ha az őrök nem igazi őrök, és a rabok nem igazi rabok, hanem csak egy kísérletről van szó, melyben önkénteseken vizsgálják az emberi viselkedést.

A kísérletre bárki jelentkezhet, aki még nem ült sitten, így össze is jön egy jó nagy társaság, melyből különböző tesztek alapján választják ki a leendő rabokat is őröket. A feladatuk mindössze annyi, hogy folyamatos kamerás megfigyelés mellett két hetet kell lehúzniuk a sitten, és persze mindeközben néhány szabályt is be kell tartaniuk. A dolgok azonban hamarosan nem várt fordulatot vesznek, ugyanis páran kezdik túlságosan beleélni magukat a szerepükbe, elindítva ezzel egy lavinát, mely mind lelki, mind fizikai téren egyre több áldozatot követel…

Nicolas Cage egy-két kivétellel eléggé közepes filmeket fogott ki az utóbbi évtizedben, és sajnos ez alól a Varázslótanonc sem kivétel. Igaz, egy fokkal jobb volt, mint vártam, de még így sem tudok túl sok jót mondani róla. Lehetőség pedig lett volna benne bőven, mégse tudták kihasználni a forgatókönyvírók.

A látványos, és talán kicsit túlságosan is pörgős kezdő percekből megtudjuk, hogy ezer éve egy árulás következtében meghalt Merlin, a legnagyobb varázsló, ám utolsó szavaival megbízta tanítványát, Balthazart, hogy keresse meg az utódját, és adja oda neki a sárkányos gyűrűjét. Közben pedig vigyáznia kell a babára, amibe mágiával bezárták a nagyon gonosz varázslónőt és csatlósait.  Balthazar azonnal el is indul a fiú keresésére, de a kutatás egy picit elhúzódik, egészen pontosan napjainkig, amikor is egy véletlen folytán előkerül az utód, aki természetesen egy New York-i lúzer srác, mert mi más is lehetne? Dave, miután olyan szerencsétlen, hogy kiengedi a babából az áruló Maxim Horvath-ot (igen, a nevén én is mindig felröhögtem, amikor szóba került), rögtön állhat is neki elsajátítani a varázslás minden csínját-bínját, mert a gonosz Horvath (hihi) a babára pályázik, és ha az a kezébe kerül, akkor kiszabadul a még mindig nagyon gonosz varázslónő, akinek szándékában áll élőhalott seregeivel leigázni a világot.