Jogosan tehetném fel a kérdést, hogy Ben Mendelsohn hol volt ezidáig, de az olyan volna, mint Tom Hardy korai éveiről beszélgetni. A lényeg, hogy itt van (Starred Up) és sikeresen prezentálja, hogy a jó karakterszínészeknek bizony jó sorozatokban a helye - vagy legalábbis a jelenlétük egyedülálló.

A Bloodline egy fülledt, családi emlékekbe ragadt bűnös mocsár, amelyben emberek hazudják magukat szemrebbenés nélkül tisztának. Egy család, amelynek titka Florida Keys legszebb nászutas homokján mos partot újra és újra, addig míg vérré nem válik.

Minden jóban van valami Hoff – tartja a mondás, amit most találtam ki. Az ember, a mítosz, a legenda, az amerikai kincs nemrég már csapást mért az agysejtekre egy szokásosnál is elvetemültebb videoklippel, ami a Kung Fury c. csoda főcímdalához készült. Akkor még csak sejteni lehetett, hogy a ’80-as évek legmenőbb filmjeinek életérzését megragadó, ill. azt kifigurázó rövidfilm minden perce sokkolni fog, de a T-Rexen lovagoló gépfegyveres vikingekkel és agresszív náci robotsassal meg kung-fuzó Hitlerrel büntető Kung Fury túlszárnyalta a legvadabb elképzeléseinket is.

Azoknak a fiataloknak, akik nem pusztán pénzszerzés okán határoznak úgy, hogy otthagyják szeretett, de ellehetetlenített otthonukat, hogy kimenjenek szerencsét próbálni az Egyesült Királyság bevándorlóktól hemzsegő szívébe, Londonba, hanem valamelyest érdekli is őket az ottani kultúra, kötelezővé tenném Guy Ritchie első két filmjét. A Hertfordshire-ben született Madonnafucker egy olyan esszenciális, bensőséges és autentikus egyvelegét hozza a londoni alvilágnak, vagy úgy ámblok az ánglius szarháziaknak, az elcseszett (de annál jobban csengő) nyelvezetüknek és humoruknak, hogy azt egész nyugodtan lehetne tanítani. A csávó 1998-ban mesterien csempészett új-hullámot az angol gengszterfilm zsánerébe, amely azóta szinte egybeforrt a nevével.

Április 24-én nyitotta meg kapuit a Tokió Sindzsuku kerületében felépített Hotel Gracery Shinjuku, mely 970 kényelmes szobával, ingyenes Wi-Fi-vel, egy 12 termes mozival, kiváló éttermekkel és Godzillával várja vendégeit. Igen, Godzillával. Az elvetemült japán építészek ugyanis egy életnagyságú Godzilla-fejet (karommal) is megálmodtak a szállodához.

A Citadella egy végtelenül egyszerű, ám annál szórakoztatóbb, gyönyörűen illusztrált és jóformán megunhatatlan taktikai kártyajáték, ami a középkori városok izgalmas világába kalauzol el bennünket, ahol uralkodókként elsődleges célunk lesz városunk felvirágoztatása. Összesen 8 kerületet kell felépítenünk gondosan összegyűjtött aranyunkból, mialatt különféle szövetségeseket választhatunk magunknak. Ez pedig amellett, hogy némi szerepjátékos beütést kölcsönöz a Citadellának, kellően változatossá is teszi, hiszen körönként váltogathatjuk karakterünket.

Összesen 8 szövetséges közül választhatunk (orgyilkos, tolvaj, mágus, király, püspök, kereskedő, építész, hadúr), melyek mindegyike sajátos képességgel vagy képességekkel rendelkezik. Ezek a képességek általában vagy nekünk segítenek, vagy az ellenfeleinket hátráltatják, de lehet egyszerre a kettő is; a mágus például lehetővé teszi, hogy ellenfeleinktől kártyákat szerezzünk, amiket aztán beépíthetünk saját városunkba. A kereskedő több aranyat kap, a hadúr pedig képes épületeket lerombolni, míg a tolvaj egy pillanat elszedheti a türelmesen összegyűjtött aranyat az utolsó centig. Ebből következik, hogy alkalomadtán kőkeményen szívathatjuk ellenfeleinket – vagy ők minket. A szerencse bizony komoly szerepet játszhat egy-egy menet végkifejletében.

A Long Way Down az utóbbi évek egyik legjópofább öngyilkos filmje. Ehhez képest pedig meglehetősen alulértékelt darab. Márpedig ha egy Nick Hornby alapanyagból készül bármi a filmszakmában, arra érdemes odafigyelni. Igazából egyedül maga a casting volt az, ami a merevlemezen tudta tartani ezt az angol dramedyt, és talán pont ez az ok, amiért a maga őrült módján sikeresen szórakoztatónak is bizonyult.

(Itt az Egyesült Királyságban mától kezdik vetíteni a Tom Hardy nevével - és persze az eredeti trilógia atyjával, George Millerrel - fémjelzett negyedik részt, amit a kritikusok és a nézők már most a mennyországba katapultáltak. Ennek apropóján néztük újra a második részt.)

Az első részt cirka három évvel ezelőtt újráztam, hogy felelevenítsem gyermekkori énem egykoron imádott képkockáit, de a dolog visszafelé sült el. Minden tiszteletem Milleré (650 ezer dollárból forgatta le disztópikus vízióját), de az első rész egy röhejes, nevetséges ámokfutás, amelynek egyetlen percét sem sikerült komolyan vennem jó 15 évvel az első megtekintés után. Imádom a filmtörténelmet - ti vagytok rá a tanúim -, de a '79-es Mad Max egy röhejes lidércálom, amelyet hosszú napokig próbáltam feldolgozni mindhiába (egy bazinagy plazma tévén, HD-ben, kox hangerőn, de mit sem segített).

Ennek keserű tudatában ültem neki a második résznek, amelyet a filmrajongók egyöntetűen a kvintesszenciális posztapokalipszis-filmek közé sorolnak. Roger Ebert azt mondta a filmről miután kiballagott róla 1981-ben, hogy azt nem mondhatja, hogy "élvezte", de aligha fogja elfelejteni. Én is valami ilyesmit tudnék elmormogni, ha egy sereg Mad Max rajongó állna előttem kérdőre vonva a véleményemet.

A Battle Royale berúgott és frigyre lépett az Alkonyattal, bizarr kapcsolatukból pedig egy fura trilógia született, melynek népszerűsége igen nagy, ám minősége annál szerényebb. A történet középpontjában Katniss Everdeen áll, egy jellemtelen tinilány, igazi Bella-klón a csúnya jövőben, ahol az emberek szórakoztatására gyerekeket zárnak össze amolyan erdei valóságshow formájában, hogy a lehető legváltozatosabb módszerekkel mészárolják le egymást.

Jean-Marc Vallée munkásságán merengve az embernek meg kell állapítania, hogy a csávó ahhoz nagyon ért, hogyan tegye érdekessé filmjeit. A C.R.A.Z.Y. című drámája egy kígyózó családi kálvária a legjobb fajtából (ami egyébként nem a legelső filmje, de nyugodtan tekinthetjük annak, mert fele-részt írta is), rá 8 évre megcsinálta az Oscart Matthew McConaugheynak meg Jared Letonak (Dallas Buyers Club), tavaly pedig megrendezte ezt a kaland- és életmódváltás-drámát, amivel megadta Reese Witherspoonnak - valószínűleg - élete legkomolyabb és legjobb szerepét.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Dragon Ball Z a ’90-es években a világ legnépszerűbb rajzfilmsorozata volt (teljesen megérdemelten), ami GT alcímmel kapott ugyan egy folytatást 1996 és ’97 között, ám ahhoz már a sorozat atyjának, Toriyama Akirának nem sok köze volt – nem is lett valami jó. Most azonban milliók álma válhat valóra, Goku és barátai ugyanis visszatérnek a tévébe, hogy újra rendet tegyenek a galaxisban. A Dragon Ball Chou, azaz Dragon Ball Super névre keresztelt új széria a Z közvetlen folytatása lesz, ráadásul Toriyama mester személyesen fog felelni a történetért. Túl szép, hogy igaz legyen? Akkor ezt kapjátok ki: júliusban már el is kezdik vetíteni Japánban.