„Ha egy félelmet nem lehet kifejezni, lehetetlen legyőzni.”

Ben Mears sikeres író. Ám lelkét sötét, gonosz emlékképek gyötrik, melyek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza. Ben éppen ezért ellátogat gyerekkora színhelyére, a Jerusalem’s Lot – röviden ’Salem’s Lot – nevű porfészekbe, hogy kiírja magából a dühöngő démonait. Számításait azonban némileg keresztülhúzza az, hogy a rémálmok forrását képező, és azóta is elhagyatottan álló Marsten-házat nem sokkal Ben érkezése előtt vette ki két titokzatos alak. A dolgokat pedig még tovább bonyolítja a város szürke hétköznapjait felforgató eltűnések és rejtélyes halálesetek hirtelen elszaporodása…

Melyik horrorfilmből van a képrészlet?

Fontos! A blogra várjuk a kommenteket, nem facebookra!

American Horror Story light. De minek?

Tettem fel magamban a kérdést, amikor végére értem a David Wilcox keze alatt futó sorozat első részének. Ugyanakkor félig-meddig kézen fekvő a lehetséges válasz, hiszen az effajta misztikus horror-thriller-dráma masszára a legtöbb esetben kapható a közönség. Csak a 666 P.A. annyira szürke, jellemtelen és sablonokból építkező, ami egy középszintre elég. Abból meg Dunát lehet rekeszteni, mert mostanság inkább a minőségi, holtbiztos középszer előállítása a cél, mint a kétesélyes, rizikós, de markáns egyediséget tükröző különleges felütésű tévéshow. Mert egyébként tökéletesen el lehet nézegetni az egész jó színészgárdát, meg amiket művelnek, csak másnapra elfelejti az ember. Vagy tíz perccel utána.

Melyik horrorfilmből van a képrészlet?

Fontos! A blogra várjuk a kommenteket, nem facebookra!

Szörnyen szellemes szálloda

A szörnyek élete nem fenékig tejfel. Ott van például a Farkasember, kinek tucatnyi éhes kölyökszájat kell etetnie nap mint nap; vagy a Láthatatlan ember, akit senki nem vesz észre; vagy Drakula, aki az egyetlen szem kislányát (hisz’ még alig töltötte be a 118-at) igyekszik megóvni a külvilág minden veszélyétől. És ha a temérdek magánéleti problémához hozzávesszük még az embereket is, ezeket a gonosz, utálatos teremtményeket, akik vasvillával és fáklyákkal kergetnek el mindent, aminek szarvai vagy karmai vannak, vissza is kanyarodhatunk az első megállapításunkhoz: A szörnyek élete nem fenékig tejfel. Egy kis pihenés viszont mindenkinek kijár, legyen az csontváz, zombi vagy Frankenstein szörnye; ahol emberektől, vasvilláktól és fáklyáktól távol végre önmaguk lehetnek, és kiereszthetik a fáradt gőzt, levezethetik a felgyülemlett stresszt, azaz lazulhatnak egy kicsit. Pontosan erre nyújt megoldást Drakula gróf legújabb vállalkozása, a Hotel Transylvania, egy sűrű, vészjósló erdők és elátkozott temetők által a külvilágtól tökéletesen elzárt szálloda, ahová ember fia még nem tette be a lábát. Egészen mostanáig…

Kiszivárgott egy kimaradt jelenet az 1978-as eredeti Halloween-ből, amelyet nézve kiderül, hogy kedvenc fehérarcú, szótlan gyilkosunk Ryan Goslingot megszégyenítően sofőrködik, ha arról van szó és nehezen tűri, ha beleszólnak a dolgába.

Fekete szalagok sötét kis titkai

A horror-antológia nem egy új keletű kreálmány, ámde kézi kamerás próbálkozást eddig még nem sűrűn láthattunk ebben a koncepcióban. Márpedig nagy divatját éli mostanság az ún. found footage stílus, amely egyesek szerint virágzik, míg mások sokkal inkább gondolják úgy, hogy virágzás helyett egyfajta ragályos kórként terjedve férkőzik be a legtehetségtelenebb rendezők és olcsójánosok agytekervényei közé, akik aztán a könnyű pénzszerzés reményében alázattal hódolnak neki. A V/H/S pedig pontosan ez utóbbiak számára igyekszik bizonyossá tenni azt, hogy a hatásvadászaton és a bazári ijesztgetéseken túl is leledzik még potenciál a horror eme alműfajában; talán több is, mint azt elsőre gondolnánk.

Feri vagyok a hegyről

Csöcsök, vérengzés, fekete humor. Nagyjából ezekkel a szavakkal írható le a legrövidebben, hogy miért is szeretjük a Wrong Turn filmeket az általánosságban véve nem éppen kiemelkedő színvonaluk ellenére is. Ezen tényezők mesterhármasa az, ami évről-évre képes a maga módján egy kellemesen komolytalan, vérbő szórakozássá tenni az amúgy nyilvánvalóan felesleges folytatásokat. Minősíthetetlen foshalmaz talán egyedül csak a 3. rész volt, amit aztán tavaly egy velőtrázóan ostoba, mégis ultra-brutál és tengernyi öniróniával megspékelt, több mint korrekt előzményfilmmel sikerült feledtetni. Ezek után okkal reménykedhettünk benne, hogy a következő felvonás is hasonlóan jó lesz, főleg a remek nyitányt látva, ami a fent említett csöcsök, vérengzés és fekete humor tökéletes elegyével alapozza meg a hangulatot.

Az elmúlt hetekben Gevin megkeresett, hogy esetleg nem lenne-e kedvem vállalni egy vendégírást az idei Halloween alkalmából. Mivel nagyon meggyőző tud lenni a MédiaViagra atyja (értsd: horrorfilmbe illő, napokig tartó virtuális kínzásnak vetett alá), így vállaltam a nemes feladatot. Mivel nem akartam az életemet kockáztatni, így a belemet is kidolgoztam az írással, és úgy robbant ki belőlem a slasher filmekről szóló írás, mint Kane hadnagy mellkasából a filmtörténelem első xenomorph-ja. Szóval fogadjátok szeretettel a következő sorokat, én addig megpróbálom rendbe szedni magamat, de semmi jót nem garantálok.

Az utóbbi évek legeredetibb sablonos horrorfilmje

Ha néhány fősulis jóbarát egy távoli erdőben jól eldugott kis kunyhóba indul kiereszteni a gőzt, ahol nemhogy egy rendes benzinkút, de még csak térerő sincs, az általában se a szereplők, se a nézők szempontjából nem szokott túlságosan kedvezően elsülni. A zsánert az utolsó csepp véréig kiszipolyozó, egymást koppintó selejttermékek sűrűjében ugyanis manapság már szinte lehetetlen valami új ötlettel vagy rendes sztorival előállni. Joss Whedon (Bosszúállók) azonban még tudja, mi a különbség a koppintás és a merítés között, így baromira ismerős elemekből építkező, mégis teljesen egyedi történetet rejtő forgatókönyvéből Drew Goddard (Cloverfield) rendezett egy szemtelenül ironikus és mocskosul szórakoztató, kult-gyanús remekművet. Egy olyan remekművet, ami a felszínen nem tűnik többnek egyszerű tucathorrornál, ám a felszín alatt még számos, önmagára és a klasszikusokra reflektáló, finom humorral meghintett réteg húzódik, melyek mindegyike csak arra vár, hogy felfedezzük magunknak.