Ezt a címet választottam az írásomnak miután megnéztem számos Amerika modern kori háborúival foglalkozó filmet. Elindultam a Vietnammal foglalkozó filmek (A szarvasvadász, Apokalipszis most, Mash, Acéllövedék) adta vonalon, hogy utána egy Öbölháborús kitérőt (Sivatagi cápák, Bőrnyakúak) kanyarítva végül a még most is aktuális iraki helyzettel (Bombák földjén) zárjam az elmélkedést.
A huszadik században végérvényesen, és veszedelmesen megváltozott a hadviselés, a katonákat már gyakran több ezer mérföldre vezénylik eredeti hazájuktól, és az ölés gerjesztette kielégülésükre apellálva próbálják őket lelketlen gyilkológépként megnyerni egy olyan célhoz, amit nem értenek, és amin még gondolkodniuk sem szabadna. Miközben az országokban egyre szűnik meg a sorkatonaság, mint egy letűnt kor nyűge, ezzel is mítikus ködbe emelve azt a valóság alapú közhelyet, hogy a háború természetéről csak az tud annak érdeme szerint nyilatkozni, aki benne él. Csupán általánosságokból indulhatok ki ezért én is, amikor erről a képi ábrázoláson keresztül írni akarok.
Egyik ilyen, hogy a háború időtartalmának előrehaladtával növekszik annak értelmetlensége (ebben pedig a vietnami háború a maga örökkévalóságával nagyszerű példa). Ez köszön vissza az Apokalipszis most szürreális látomásában kiegészülve a globális világ első kételyeivel (miért pont az amerikaiak igazsága lenne a leghelyesebb), miközben zseniálisan szakítja el szereplőit a civilizációjuktól, hogy egyre mélyebbre haladva saját személyiségük bugyraiban (nem győzöm dicsérni a nagyszerű operatőri munkát, amelynek eredményekként szinte vérben úszik a folyó, amelyen a hajó utazik felfelé), hogy Willard kapitányban megfogalmazódjon az, hogy valójában a semmiért harcoltak, és látszólag két lehetőség áll előttük az utazás végén istenné válni vagy gyilkossá. Ezt az utat Kurtz ezredes végig is járja, de ő képes feloldani ezt az ellentmondást, ami miatt a vezetés őt halálra fogja ítélni.