Ezt a címet választottam az írásomnak miután megnéztem számos Amerika modern kori háborúival foglalkozó filmet. Elindultam a Vietnammal foglalkozó filmek (A szarvasvadász, Apokalipszis most, Mash, Acéllövedék) adta  vonalon, hogy utána egy Öbölháborús kitérőt (Sivatagi cápák, Bőrnyakúak) kanyarítva végül a még most is aktuális iraki helyzettel (Bombák földjén) zárjam az elmélkedést.

A huszadik században végérvényesen, és veszedelmesen megváltozott a hadviselés, a katonákat már gyakran több ezer mérföldre vezénylik eredeti hazájuktól, és az ölés gerjesztette kielégülésükre apellálva próbálják őket lelketlen gyilkológépként megnyerni egy olyan célhoz, amit nem értenek, és amin még gondolkodniuk sem szabadna. Miközben az országokban egyre szűnik meg a sorkatonaság, mint egy letűnt kor nyűge, ezzel is mítikus ködbe emelve azt a valóság alapú közhelyet, hogy a háború természetéről csak az tud annak érdeme szerint nyilatkozni, aki benne él. Csupán általánosságokból indulhatok ki ezért én is, amikor erről a képi ábrázoláson keresztül írni akarok.

Egyik ilyen, hogy a háború időtartalmának előrehaladtával növekszik annak értelmetlensége (ebben pedig a vietnami háború a maga örökkévalóságával nagyszerű példa). Ez köszön vissza az Apokalipszis most szürreális látomásában kiegészülve a globális világ első kételyeivel (miért pont az amerikaiak igazsága lenne a leghelyesebb), miközben zseniálisan szakítja el szereplőit a civilizációjuktól, hogy egyre mélyebbre haladva saját személyiségük bugyraiban (nem győzöm dicsérni a nagyszerű operatőri munkát, amelynek eredményekként szinte vérben úszik a folyó, amelyen a hajó utazik felfelé), hogy Willard kapitányban megfogalmazódjon az, hogy valójában a semmiért harcoltak, és látszólag két lehetőség áll előttük az utazás végén istenné válni vagy gyilkossá. Ezt az utat Kurtz ezredes végig is járja, de ő képes feloldani ezt az ellentmondást, ami miatt a vezetés őt halálra fogja ítélni.

A bomlás másik színtere maga a kis közösség, amelyen ravaszul felépít a rendező a film elején szépen adagolva hiteti el velünk, hogy a hajó személyzete több néhány parancsra összeverbuvált katonánál, hogy aztán szétrohaszthassa az egészet. Azt a kis közösséget, amelyet a háború létformájának tekinthetünk (hiszen láthatjuk a komikum eszközével élő Mash kiváló életképeiben, hogy milyen bohózattá válik a hadviselés, amennyiben a nagyközönségi hóbortjainkat átemeljük a csatatérre), és amely olyannyira idegen test az amerikai civilizációban, hogy az Acéllövedék Plye közlegénye gondolkodás nélkül végez kiképzőjével és kínzójával, Hartman őrmesterrel, majd pedig magával, ami mögött a megaláztatás és a személyiség kóros átformálódása áll, ami az értékrendvesztésen alapul. De nem festenek jobb képet azok sem, akik teljesítik a kiképzést. Egyrészt, ha nem is annyira sarkítva, mint a Mashben, de ugyanúgy a kis társadalomban a nagy közösség néhány elemét próbálják átültetni (amikor a felettesével szembe fordul), másrészt nem tudják épkézláb megfogalmazni, hogy miért is jöttek Vietnamba harcolni. Miközben az ellenséggel szemben saját maguk személyiségének markáns elkülönítésének problémájával és az alapvető erkölcsi normák szem elől tévesztésével küszködnek.

A szarvasvadász esetén ha el tudunk vonatkoztatni a propaganda üzenetétől, miszerint Amerika a három férfihez hasonlóan az ártatlanságát vesztette el a vietnami háborúban, amellyel összecseng a filmnek az a bátortalan húzása, hogy a lelki torzulást egy kézzel fogható kínzásra vezeti vissza, ezzel csökkentve a hangsúlyt a háború természetéből fakadó torzító hatásáról, mégis a már említett filmekhez méltó feldolgozása ez a film is vietnamnak. A züllött Vietnam körképe pedig tökéletes alkalmat nyújt arra, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljunk Amerika világjobbító szerepével. Ugyanakkor a ragyogó egyéni alakításokon keresztül pedig tökéletesen tetten érhető az a megszállottság, ami már Willard kapitányt is foglyul ejtette.

Vietnamot lényegében ezek a filmek már azután ábrázolták, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy azt a háborút elvesztette Amerika. Viszont mégis rokoníthatjuk azon a ponton a későbbi háborúkról szóló filmekkel, hogy azoknál a George W. Bush politikáját elítélő rendezők számára, pedig már az elejétől fogva világos volt, hogy azokat a háborúkat nem nyerheti meg Amerika. A Bőrnyakúak újoncai szintén egy kiképzésen vesznek részt. Itt az ellentét az elvárások,  és a valóság silánysága között vannak. Mi másért vonulna be az ember a háborúba, minthogy egy jellembeli fejlődést várna magától (a film utal is rá, hogy a háborúban képes az ember a teljes intenzitásával megélni az élet valódi boldogságát). Azonban helyette egy kisszerű történet legapróbb eleme lesz (amelytől még azt is el akarja venni a vezetés, hogy önállóan gondolkodjon), becsapva érzi magát. Így lehetséges, hogy a film, ha nem is hibátlan eszközeivel, de összekapcsolja a háborút az unalom fogalmával, és megmutatja, hogyan lehet azt megnyerni, úgy, hogy egyetlen embert sem kellett megölnie (ez már egy kínzó paradoxon, amelyet csípőből elutasít az, aki egy kicsit is mer gondolkodni a harctéren, és ez köszön vissza a torony jelenetben).

Persze akkor nincs probléma, ha eleve megkavarjuk az értékrendszert, és a háború inkább egy fergeteges buliként éljük meg, résztvevői pedig szerencse hajhászok, mint a Sivatagi Cápákban. Az egész egy bohózat, sőt ízléstelen, több részén pedig fárasztó. Egy olyan alkotás, ahol a legkönnyfacsaróbb poénok mellett megfér a közvetlen közelről történő fegyveres kivégzés bemutatása is. Azonban bár  sok elemében valóban hatásvadász alkotás, de ugyanez a hatásvadászat jellemzi Amerika külpolitikáját is, amely az eredeti cím három királyához hasonlóan egy új vallás (a nyugati kultúra) messiásának szerepében tetszelegve, igyekszik lehetőleg az olajban gazdag elnyomott országok problémáit megoldani.  Mindenre van egy tökéletes válasza, mint Archie Gatesnek, és soha nem felejti szem elől a saját érdekeit (bár ez utóbbi erkölcsi vonatkozásban  a három férfi vezérkaruk felett jár).

Majd végül a A bombák földjében azzal szembesülünk, hogy a háború valójában elvonási tünetekkel járó szenvedéllyé vált, mivel egy teljesen más életritmust követel meg. Az adrenalin függőjévé válik William James tűzszerész is, aki miközben meghozza  a csak kevésbé rossz döntést. Nagyon jó eltalálta a rendezőnő a filmet, amikor abban az egyetlen kézzel fogható változásként a szolgálatból hátra lévő idő múlását érzékelteti a nézővel. A korábbi élete pedig inkább jelenik meg egy távoli vízióként, mint a valóságban is élhető alternatívaként ezzel a világgal szemben. Az otthon lét pedig legfeljebb olyan számára, mint egy sportolónak, amikor kényszerből kispadra küldik.

A cikket írta: Borosta