Noodles (Robert De Niro) miután feldobja társait, harmincöt évvel később, 1968-ban visszatér New York-ba. Az ominózus eset történésekor halálra keresték őt az alvilág fattyai, megölték akkori nőjét és megkínozták hűséges barátját, Dagadt Mo-t. Körülbelül ennyit tudunk róla, amikor megőszülve visszatér Mo kocsmájába, ahol fájdalmas, keserves nosztalgiával mered egy fekete-fehér fotóra a falon. Nem történik semmi, nézik egymást, váltanak néhány szót, de már akkor, ott, abban a percben érzed azt a kínzó, emlékekből szivárgó fájdalmat, amit Leone képei és Morricone gyönyörűségesen fájó zenéje a szívedbe éget.

Az olasz westernkirály utolsó filmje olyan explicit személyességgel, érzelemgazdag eposzisággal mesél ezekről a new yorki utcagyerekekről, amely majd 4 órányi játékidejével óhatatlanul is letaglóz. Gengszterfilm-esszencia a legnagyobbtól.

Cullen Bunnak nem kell messzire mennie egy eszelős Deadpool-sztoriért: miután különböző minisorozataiban az elmebeteg antihőst már az egész Marvel-univerzummal és saját magával is összeeresztette, most élőhalott hordákat küld a szerencsétlen Deadpool útjába. A végítélet előhírnökeiként szolgáló kisebb-nagyobb jelekkel mit sem törődve, Deadpool ájulásig zabálja magát egy étteremben, kaja-kómájából pedig néhány nap múlva arra a kellemetlen tényre ébred, hogy kitört a zombiapokalipszis.

„Stílusosan akarjuk befejezni” – nyilatkozta Sefton Hill, a játék rendezője az Arkham sorozatról. 

Figyelembe véve azt a tényt, hogy Hollywoodban évek óta képtelenek kiizzadni egy önálló, megfilmesítésre érdemes gondolatot nem túl meglepő, hogy a Last Vegas eleinte nagyon úgy nézett ki, mintha a Másnaposok öregkori verzióját akarnák megcsinálni. És ne is nagyon rugaszkodjunk el ettől a tézistől, hiszen voltaképpen majdnem teljesen ez történt. Az egyetlen meglepetés, hogy jól sikerült.