The Cullens: First Class
Van rá egy papír kétszázasom, hogy Stephanie Meyer nem kapott elég péniszt tinédzserkorában, és a csillapíthatatlanul tomboló libidójából fakadó frusztrációk később egy olyan ocsmány és kontrollálhatatlan szörnyeteget keltettek életre, ami immáron ötödszörre szabadult rá az emberiségre. A Twilight-Saga viszont most véget ért, mint a nyári szünet. Elérkezett az, amire mindannyian vártunk: Bella és Edward hőmérséklete egyforma lett, így végre szanaszét kefélhetik egymást. És ez bizony annyira kicseszettül romantikus, hogy gumicsizmát is hozzatok magatokkal, mert térdig fogunk gázolni a nyálban.
Az egész fennforgás közepén Edward és Bella újszülött kislánya áll, akitől legutóbb még csak a vérfarkasok csokizták össze magukat, most azonban már a Volturi nevű gonosz vámpírklán is, akik amolyan Jedi-tanácsként funkcionálnak a halhatatlanok közt, és nem nézik jó szemmel, hogy egy ilyen veszélyes fenevad (igen, egy óvodás-forma kislány) kószál fel-alá a világban. Carlisle ezért egyfajta Charles Xavier professzorként maga köré gyűjti a mutánsokat vámpírokat, akikről mellesleg kiderül, hogy mindannyian egy-egy természetfeletti képességgel rendelkeznek, és ők lesznek a tanúi rá, hogy a kis Renesmee (ennél hülyébb nevet ki se találhattak volna) nem fogja romba dönteni a galaxist.
A fenyegetés hatására pedig a szokásos vontatottság szürke fátylán át mintha valami feszültség-féle dolog kezdene felderengeni, ami egyes pontokon már-már izgalommá összpontosul, máshol pedig egészen megmosolyogtató poénokba hajlik, majd egy végső, nagy csatajelenetben csúcsosodik ki. Egy mozgalmas, látványos, ritmusos és kifejező összecsapásban, ahol vér nélkül ugyan (mert minek is az egy vámpírfilmbe?), de olyan intenzitással szállnak a testrészek, mintha csak egy tornádó söpört volna el egy próbababa-gyárat. A szemet gyönyörködtető, dinamikus akciózáporig azonban sok mindent ki kell állnunk, például hogy Bella röptében birkózza le a pumát, vagy amikor 80 fekete csuhás vámpír komótosan végiggyalogol a fél világon és senki nem veszi észre… Aztán ott van még az a bődületesen otromba csavar is, amitől kártyavárként omlik össze mindaz, amit az azt megelőző másfél óra felépített.
Mégse tudunk rá igazán haragudni, maximum röhögünk egy orbitálisat; röhögünk a filmen és röhögünk saját magunkon is, hogy képesek voltunk bedőlni egy ilyen régi trükknek, amely újfent tudatosítja bennünk, hogy csupán egy töketlen írónő rózsaszín lányregénye az, ami a vászonról ránk csöpög. A végére éppen ezért még befigyel egy giccses ölelkezés a tengerparton meg egy még giccsesebb ölelkezés valami tarka virágok borította tisztás melengető napsütésében, amitől normális esetben sírva hánynánk végig a stáblistát.
Most viszont minden giccs és gagyiság ellenére először sikerül elérnie a Twilight-Sagának, hogy pozitív gondolatokkal húzzuk vissza a lecsúszott tinibugyikat és férfitangákat, és nem csak azért, mert most már végleg vége ennek a borzalomnak, és nem is azért, mert a franchise évről-évre egyre lejjebb tornászta az igényszintünket, hanem azért, mert most vált érezhetővé először az egész széria alatt, hogy a készítők nem csak egy újabb szeletet akartak levágni a giccstortából, hogy aztán amolyan flegmán vessék oda a kiéhezett rajongók lábai elé, ahogy azt eddig tették. Ezúttal egy minőségi film és egy minőségi lezárás készítése volt a cél, ami indokolttá tenné a megmagyarázhatatlanul nagy nézettséget (hát persze, hogy nem teszi). Emellett pedig Meyer a nyáltól sikamlós felszín alatt bizonyára tartogat valami fontos üzenetet is a mai fiatalságnak, de rohadjak meg, ha tudom, mi az.
Eszem ágában sincs bármiféle illúzióba kergetni itt a jó népet; a Hajnalhasadás 2. nem egy jó film (hú, de még mennyire nem az), viszont az előző részekhez képest egy több mint korrekt lezárás. Mondhatnám úgy is: az első és egyetlen tűrhető Twilight-film. Az első és egyetlen Twilight-film, ami bebizonyítja, hogy micsoda jó dolgokat is ki lehetett volna hozni ebből az egészből, ha nem a csillámvámpírok és pedofarkasok romantikusnak szánt, de baromi kínos műdrámájára fektetik a hangsúlyt már az elejétől kezdve. De hát tudjátok, hogy megy ez; hiába vonjuk be a szart cukormázzal, abból bizony a büdös életben nem lesz dobostorta. A filmesek viszont most a lehetetlennel kacérkodva tényleg kitettek magukért, és bár a Hajnalhasadás 2. magán viseli a sorozat összes gusztustalan gyermekbetegségét, mégse köhög fel annyi turhát, hogy felforgassa a gyomrunkat. Sőt a szépen fényképezett tájak, az egész jól működő humor és a látványos csatajelenetek még valamilyen szinten élvezhetővé is teszik. Csak előtte vegyük ki az agyunkat, és egy befőttesüvegbe zárva helyezzük el gondosan a mellettünk lévő ülésen, az Edward átható tekintetétől elalélt random fangörl ölében. 5/10