Sokak számára ismerős lehet a cím, hiszen egy ’97-es osztrák thriller remake-jéről van szó, amit ugyanúgy Michael Haneke rendezett, ahogy tette azt 10 évvel korábban, csak éppenséggel most amerikai színészekkel. Mivel az eredeti művet nem láttam, így megerősíteni sem tudom, de állítólag képkockáról képkockára megegyezik a két film. A különbség mindössze a már említett színészcseréből adódik, ezúttal ugyanis Naomi Watts, Tim Roth és Devon Gearhart alakítja azt a nyaralni induló családot, amely rövidesen két unatkozó fiatal (Michael Pitt & Brady Corbet) ördögi játékainak célpontjává válik.

„-Why are you doing this?
 -Why not?”

A közhelyes alapszituáció ellenére azonban a testi-lelki terror különböző szintjeit bemutató képsorok magasan túlnőnek a műfajra jellemző, feleslegesen véres és öncélú magamutogatáson, Haneke ugyanis nem elégszik meg a filmjében szereplő család kínzásával, hanem kiterjeszti mindezt a közönségére, azaz ránk is. Az ehhez hasonló thrillerek már eleve azért működőképesek, mert elhitetik velünk, hogy akár mi is lehetnénk az áldozatok helyében, de Haneke ennél jóval tovább megy, és szó szerint játszik velünk - egy beteg, szadista sportot űz az idegeinkkel, és közben a képünkbe röhögve bizonygatja, hogy bármennyire is „viccesek” ezek a játékok, nem lesz kedvünk nevetni a végén. Kifejezetten rossz érzés nézni ezt a filmet, mégis egy kifejezetten jó film ez.

Avagy horror-rovat különkiadás. Mint, ahogy minden rovattal, amit megadott időintervallumon belül kellene elkészítenünk, ezzel is adósak vagyunk. Úgyhogy hiánypótlónak és témafeldobásnak itt van most ez:

Ki a kedvenc horrorikonod és mi az a sajátos kézjegye/egyedisége amit a legjobban bírsz benne?

Max. kettőt lehet írni. A továbbiakban pedig jövünk majd a rovaton belüli nyalánkságokkal.

(Előzmény: Jones kritikája.)

Az a gyönyörű a Womanben, hogy valójában nem a foglyul ejtett, pincében láncra vert vadnő az igazi áldozat, hanem a totális reszketésben megcsömörlött, roncs amerikai család. Lucky McKee filmje valójában tényleg nem igazán horror: egy masszív pszicho-thriller, az az idegeken trappoló fajta, amelytől nem retteg az ember, de mint szemlélő szabályosan fájdalmas végignéznie. A horror jelzőt az utolsó negyed óra, a revenge által erőszakban tobzódó jelenetek miatt kell ráaggatni, mert az mindenképpen kimeríti azt.

Erre most kivételesen ki kellett tenni a 18-as karikát, de még az is nevetségesen kevés ide, így előre figyelmeztetek mindenkit, hogy már az alábbi bejegyzés olvasása is csak erős idegzetűeknek javasolt!

Vannak filmek. És vannak határok. Vannak dolgok, amiket egészen egyszerűen nem engedhet meg magának az ember. Olyan dolgok, amiket nem tűr meg a vászon. Amik a testi és a lelki terror egy olyan szintjét képviselik, amit már nem akarunk látni, amiről nem akarunk tudni. Vannak rendezők. És vannak tabuk. Vannak, akik tiszteletben tartják, és vannak, akik ezt a szót nem ismerik, soha nem ismerték, és ebben az életben már nem is fogják megismerni. Vannak rendezők, akik filmjeikben egyszerűen ledöntögetik ezeket a tabukat. És van Srdjan Spasojevic, aki szó szerint megbassza őket.

Egy férfi fekszik a földön, fején vércseppektől csillogó nejlonzsák, ami behorpad majd felfújódik a ziháló lélegzetvételtől. A test feltápászkodik, kezei hátra szorítva, megkötözve, majd vakon elkezd futni előrefelé. Rátér az útra, ahol elüti egy kocsi. A sofőr kiszáll, látja, hogy az illető vérzik, meg van kötözve és egy zsák van a fejére szorítva. Kiszabadítja, a férfi arca fürdik a vérben, pánik közepette visongatja, hogy adja neki oda a mobilját a zsebéből. Mondja a számot, a sofőr tárcsáz, majd odatartja a megkötözött férfi füléhez a telefont. A vonal túlsó végén a fickó lánya veszi fel a kagylót. A férfi azt mondja: Ne engedj be senkit, míg a rendőrség oda nem ér, jó? A lány válaszol: Apa...Itt vannak. Lelőtték anyát.

Nyugi, nem törekszem puszta gonoszságból minden áron spoiler-gyilkos lenni. Az előbb vázolt jelenet a cselekmény első 5 perce. Így kezdődik ez a spanyol horror-thriller amelyből az első jelenet csak egy diszkrét, málnaszörpös matiné-ízelítő. Ugyanis a Secuestrados egy gyilkos-realista erőszaksűrítmény, amelyben a gonosz elveszi amiért jött, nem érdeklik a magyarázatok és a kifogások parázsként pattognak le szociopata bőréről. De végső soron a gonosz is csak ember. Vagy valaha az volt.

Sár, vér és sör. Említi az egyik főszereplőhölgyemény még a film elején, és bár utóbbiból csak a nagy találkozás alkalmával kapunk egy rekesznyit a többiben egyenesen tobzódik a film - főleg a második félidő. Neil Marshall második filmje klausztrofób gore-pornó, ami egy gyönyörűen tálalt expozícióval terít meg, mielőtt őrült zabálásba kezdene. Az expozíció - így másodszorra - talán túl hosszú, kissé lassúnak tűnik, de valójában Marshall profin készít elő: adrenalin- és feszültséginjekciókkal kokszolja tele a filmet, majd fokozatosan egyre ocsmányabbá és kilátástalanabbá váló szituációkban füröszti, hogy aztán a végén kirobbanjon. Egy folyamatosan vérző pokol, amiből csak egyetlen kiút van. Vagy annyi se.

6-os csajcsorda: egyikük tavaly ment át épphogy egy orbitális traumán, amiből igyekszik kikecmeregni. A többiek pedig kalandvágyuk, adrenalinéhségük csillapítása révén jöttek azért, hogy barlangásszanak egy jót. Sörrel kezdenek, sárral folytatják és vérben dagonyázva fejezik be. A barlangrendszerben ugyanis nem elég, hogy a kiutak elzáródnak, a világításuk és élelmük fogytán van, még valamiféle elcseszett torzszülöttekkel is bújócskázniuk kell. És nincs ipi-apacs.

A kör az egyik legjobb horrorfilm, amit Amerika újrafeldolgozásban készített (meg amúgy is). Ha már a horror rovatban vagyunk, akkor megkockáztatom, hogy igen, ez a remake az amely az én személyes top-ötöm élmezőnyében vert tanyát. Méghozzá azért, mert csupán vásári tinihorrorként indul, majd abból vedlik át egy misztikus borzalomba, amely ráadásul többszörösen összetett. De az esszenciája mégis az, hogy zsigeri erővel csavar az ujja köré és bármilyen közhelyes, olyan borzongatóan félelmetes és aberrált, hogy a szobában lévő kör alakú világító powergombról nem tudod levenni a szemed miután megnézed. A tévéről nem is beszélve. Mindezt pedig csupán annyi hatásvadász eszközzel teszi, amely pont elég, pont jó, arányos, egy fél-ijesztéssel sem kell több belőle. Na: ilyen horror kurva-kevés van.

Megnézed a kazettát és hét nap múlva meghalsz. Rachel (Naomi Watts) így tesz, majd amikor ráeszmél, hogy a kaszás - illetve valaki más.. - úton van érte a mélyből, villámgyors ütemben kezdi felboncolni a dolog hátterét, amelyben egy olyan bűnügyre akad, ami túl megy bizonyos határokon. És ebben (is) igazán profi a film: az ügy felgöngyölítése közben mérnöki pontossággal adagolja a feszültséget, apránként szembesít egyre aberráltabb látomásokkal - a kazetta kielemzési fázisai egyre frusztrálóbbak. A "debil", bilifejű kisfiú absztraktsága, benyögött mondatai köhögik fel az i-re a pontot.

Éles hang. A csend vágja a füled. A falak hörögnek, az ablakon elsuhan a hold fénye, majd rávilágít a kezedben égnek meredő vércseppektől csillogó konyhakésre. Remeg a gyomrod, az ajtók felé baktatsz, a verejték csípi a szemed, a szíved lassan felrobban. Csönd. Agyonnyom. Még egy lépés, aztán kinyitod az ajtót. A veled szemben lévő tükör pedig freskóba foglalja az éjszakát: a hátad mögött megcsillanó maszk széle az utolsó emléked, mielőtt a nyaki artériádból patakokban kezd csobogni a vér, beterítve vele a padlót és az ingedet. Egy hanggal alszol el, amely halk kacajjal ezt súgja: most megvagy.

Régen voltak jó horrorfilmek. Ma is vannak. Elvétve. Egy-két darab. Vagyis a horror mint olyan, az utóbbi években eszméletlen mód felhígult: öncélú brutalitás és gusztustalanság lepte be penész módjára a műfajt. Orrvérzésig gyártott remakek, rosszabbnál rosszabb slasherek és olyan human centipedek készülnek, amitől az embernek az a maradék horrorba vetett vérre és kreativitásra vágyó hite is elporlad. Épp emiatt indul ez a sorozat, amiben a 2000 utáni minőségi horrorprodukciókra igyekszünk felhívni a figyelmét mindenkinek, aki valaha szerette/és szereti a műfajt.

Tőletek pedig annyit szeretnénk segítségül kérni, hogy a szerintetek legjobb horrorokat 2000-től napjainkig - ami épp beugrik a tudatba - írjátok meg ide kommentben.