2012 a világvége éve volt és ugyan ennek semmi köze nincs az idén mozikba küldött filmáradathoz, de Hollywood mintha kapuzárási pánik okán meglehetősen telepakolta volna blockbuster-monstrumokkal a kínálatot. És habár kijelenthetjük, hogy szép számmal akadtak kiváló produkciók, mégis úgy érzem, hogy csak kevés emelkedett a meghatározó élmény státuszba.

Mindemellett az is igaz, hogy még jócskán maradt pótolnivalóm, így inkább nem is állítanék rangsort, csak leírom, hogy melyek voltak azok az alkotások idén, amik az én személyes minőségi komfort zónámba katapultálták magukat.

Bosszúállók / Avengers

A geekek legvadabb álma. Azoké a kölyköké, akik mára mind felnőttek, de a szuperhős-rajongással kibélelt szívük örömtáncot járt idén a moziban. Mert Joss Whedon óriása bizony szigorúan nagyvászonért sikít minden csúcsra járatott speciális effekttel megspékelt pillanatában, az összes nagyszabású, adrenalint fröcskölő akciójelenetében. Mindezt egy remek, kreatív forgatókönyv mentén időről-időre kikacsintva a rajongókra. Nem kérdés, hogy a pofátlanul magas költségvetéssel készült gigaprodukciók közül ez viszi a pálmát. Minden oka megvan rá. (kritika)

Az Erő krónikája / Chronicle

Ott tartok, hogy rühellem a found footage-t, mint filmes elbeszélési módot, amelyre ennek a darabnak szintúgy az égadta világon semmi szüksége nem lett volna, mint ahogy sok másiknak. De mégis élt azzal a lehető legkiegyensúlyozottabb módon bemutatva egy idézőjelek közé tett "szuperhős-történetet", árnyalva, ragyogó karakterfejlődéssel a belsejében, dinamikus és hevesen lüktető akciószekvenciákkal. Az itt-ott megeső enyhe kilengései ellenére, a realizmus peremén állva, kellő magabiztosságának köszönhető, hogy a szív sem veszett el belőle - mindezt minimálisan alacsony költségvetésből, nem túl ismert színészekkel. (kritika)

A diktátor / The Dictator

Sacha Baron Cohen visszatért a gyökereihez, de mégis sikerült azokat megújítania egy teljesen új figurával. Kétségtelenül itt a helye, mert tapló, politikailag pofátlanul inkorrekt, tele van hangosan-röhögős részekkel, ütős könnyfakasztó poénhegyekkel. Azt kell mondjam, hogy a nálam mai napig favorit Ali G szintjére emelkedett fel Cohen a vállalhatatlanul gyalázatos buziskodása után.

Ted

Az idei másik vicc-csokor nem meglepő módon a televíziós-szórakoztatás fenegyerekétől, a Family Guy szürreális agyszerkezetű atyjától, Seth MacFarlane-től érkezett, aki most debütált a mozivásznon óriási sikerrel. Bár a Ted még csak egy finomított változata, annak a beteges, elfajzott, mocskos, popkult-utalásokkal teli, durva és bunkó prezentációnak, amit MacFarlane a sorozataiban művel, de még így is a legjobb vígjátékok közt a helye. Ez az első lépcsőfok, a következő projektekben MacFarlane már magabiztosabban durvulhat. (kritika)

A Sötét Lovag: Felemelkedés / The Dark Knight Rises

Újranéztem, eredeti hanggal, Hardy baromira nehezen érthető, de még úgy is karizmatikus hanghordozásával és jelenlétével. Másodikra már zavaróbb, hogy túl hosszú, éktelenkednek a különböző hibák, de még mindig óriási pillanatokkal rendelkezik, amelyek pont elegek ahhoz, hogy csodaszép befejezéssel zárja le a Sötét Lovag-trilógiát. Nolan nem ugrotta meg azt a szintet melyet előtte sikerült elérnie, de valljuk be, mindenki tudta, hogy így lesz. A TDKR attól még egy bombasztikusan jó blockbuster - talán kicsit több is. (kritika)

Fehér Pokol / The Grey

Az egyik legmeghatározóbb, hangulattal dugig zsúfolt, kőkemény férfidráma túlélőfilmbe csomagolva. Gondolkodok, de nem jut eszembe ennyire ösztönösen, zsigerien jól működő, izgalmas produkció a világvége évéből. Na meg olyan sem, aminek félrevezetőbb lett volna az előzetese. Hiánycikk az efféle mozi. (kritika)

Ház az erdő mélyén / The Cabin in the Woods

Joss Whedon nem csak a szuperhős-zsánernek, hanem a horrornak, a slasher műfajának is megmutatta, hogy mivel lehet teljesen kifingatni, új magasságokba emelni. Utalgatni rá, kicsavarni, megviccelni és hihetetlen ügyes módon egybefűzni mindezt. Meta, amely kiválóan elmélkedik a saját maga művészetéről, hogy aztán minden vérbe torkolljon. Vajon hány évig kell még a horror klisé-csöcsein lógnia Amerikának, amíg mi megérünk még egy ilyen művet? (kritika)

Prometheus

Ahogy múlt az idő, a második újranézést követően egyre inkább megerősödött bennem az, amit akkor éreztem miután kijöttem a moziból. Ridley Scott Alien-előzményfilmje (mert a Promi az, annyira az, hogy anélkül csak feleennyire lenne értékes) már-már mindfuck magasságokba emelkedően gyönyörű kérdéshalmaz, vizuális-vulkán, nagyszabású science-fiction. Ha pedig mindezt összegezzük, akkor idén a legerősebb mozik közt bérelt helye van. (kritika)

The Expendables - A feláldozhatók 2.

A tesztoszteronbuli második része igazából csak a meglepetés erejének hiányával volt karcsúbb, de ugyanazt a bölény szagú férfiasságot, tökösséget és humort szállította, amivel először is visszahozta a 80-as, 90-es éveket. Viszont újításként kikacsingatott, ironizált, önreflektált úton-útfélén és szállított egy fő gonoszt - meglepő mód Vilain névvel ellátva -, amit Jean-Claude Van Damme önbizalomtól telve hozott pazarul. Chuck Norris pillanataira pedig nincs szó. (kritika)

Életrevalók / Intouchables

A tizedik film valójában még tavalyi bemutató volt, de átcsúszott erre az évre és verhetetlennek bizonyult. A franciáktól származó kvázi víg-dráma olyan természetes érzékkel, explicit magatartással beszél a barátságról, a problémákról, két gyökeresen ellentétes személy kapcsolatáról, amely mindenki számára átélhetővé és szórakoztatóvá teszi. Nekem még nem sikerült találkoznom olyasvalakivel, aki negatívan élte volna meg. Nem véletlen, hogy a remake-buzi amcsik már le is csaptak rá. (kritika)

Szóval ez az év részemről fele olyan erős és meghatározó sem volt, mint a tavalyi, de a bátrabbak nyugodtan vitatkozhatnak velem és felhívhatják a figyelmet a sürgősen pótolandó darabokra. Most pedig tiétek a terep, hogy bólogassatok, ellenkezzetek, saját top tízet, beszt-offot osszatok meg velünk és értékeljétek az évet.