„Amikor eljön az idő, ők megvívják a csatát, amit mi nem tudnánk.” – Nick Fury
A világ még soha nem volt ekkora veszélyben, az emberiségnek még soha nem volt ekkora szüksége a szuperhősök védelmére, ugyanis egy idegen faj készül leigázni a Földet, vezetőjük pedig nem más, mint a bajkeverő isten, Loki. A probléma súlyát hamar felmérő Nick Fury azonban rafinált tervvel rukkol elő, és összetoboroz egy csapatot, melynek tagjai közel sem nevezhetők átlagosnak. Így születik meg a Bosszúállók szövetsége, ami a Föld legnagyobb harcosait szólítja a csatatérre. De kik is lennének ők? Hősök, példaképek, szuperemberek. Álarc mögé rejtőzve küzdenek az igazságért. Halandók, mutánsok, istenek. Köztünk élnek, s óvnak minket. Rettenthetetlen harcosok, akik félelem nélkül szállnak szembe a legkönyörtelenebb ellenséggel. Különlegesek, hatalmasok, eltökéltek. Már itt vannak. Gyülekeznek. És bosszúra szomjaznak.
Évek óta erre a mutatványra gyúrtak Marveléknál, és ha a szuperhősök önálló filmjei nem is nagyon voltak többek egy-egy kéznél, ami a párnahuzatot gombolta vagy a lepedőt simítgatta, azért elég szépen megágyaztak a Bosszúállóknak. Megismertünk és megkedveltünk minden fontosabb karaktert, kezdve a nárcisztikus, poéngyáros Tony Starktól, a hazafiasság mintaszobraként feszítő Amerika Kapitányig, de nem maradt ki a vakmerő Thor, a kötelező női tagként riszáló Fekete Özvegy és a hadseregnyi erővel és nem kevesebb indulattal tomboló zöld behemót, Hulk sem. A Joss Whedon nevű író-rendező-geek-fenomén éppen ezért nem is untat minket önismétlő narratívával, ehelyett néhány villanásnyi flashbackben eleveníti fel, amit kell, aztán már kezdődhet is a Bosszúállók verbuválása. Ez azonban közel se olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik, de a kezdeti erőfitogtatások és nézeteltérések után a közös cél, valamint a közös ellenség fenyegetése végül összerázza a csapatot, hogy tökéletes összhangban, vállvetve küzdjenek meg a gonosszal.
Bár nincs konkrét főszereplője a filmnek, túlzás lenne azt állítani, hogy hőseink egyenrangúak, hisz’ a legtöbb műsoridőt vitathatatlanul Vasember kapja, aki még a legváratlanabb pillanatokban is a tőle megszokott laza eleganciával, zavartalanul ontja magából a mindig hatalmasat szóló, emlékezetes szövegeket. Viszont Whedon mentségére szóljon, mindenki éppen annyit szerepel, amennyit a karaktere megkövetel, ráadásul még a legjelentéktelenebbnek ígérkező Sólyomszem figuráját is egy olyan ügyes húzással szövi bele a cselekménybe, hogy egy pillanatra sem hat feleslegesnek a jelenléte. Ennyi szuperhőst egy filmben látni pedig már önmagában is akkora élmény egy geeknek, mintha ugyanazon napra esne karácsony, szilveszter, húsvét meg az összes többi király ünnep, Whedon azonban nemcsak összetereli őket néhány látványos akciójelenet erejéig, hanem olyan természetes könnyedséggel gyúrja bele a karaktereit egy közös, komplex történetbe, mintha mindig is összetartoztak volna. Még a legkisebb interakción, a legapróbb rezdülésen is tökéletesen érződik az írói gondoskodás, és az a mérhetetlen rajongás a képregények iránt, amelytől túlfűtve, maximális tisztelettel, valamint kellően geek vitalitással nyúlt a témához, a popcornfilmek minden infantilizmusát sikeresen levetkőzve.
Ennek a törődésnek és odafigyelésnek hála, a majd’ két és félórás játékidő egy pillanatra sem laposodik el. Az egyetlen említésre méltó negatívum a bosszú súlytalansága, hiszen hiába vet be Whedon még egy váratlan, ám kissé izomszagú drámai fordulatot is, valahogy nem éri el a kívánt hatást. Helyette viszont kárpótol minket az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb, legkúlabb, legviccesebb és legmonumentálisabb zúzdájával. Már a lassacskán ébredező expozíció is meg-megcsillant néhány kisebb-nagyobb csetepatét, amik előfutárai lesznek a film második felében eluralkodó, eszelős iramot diktáló, bődületes akciójelenetek láncolatának, melyek során a mindenre elszánt Bosszúállók és az idegen lények pusztító hordái egymásnak esve szántják fel New York utcáit. Épületek dőlnek össze, autók egész sorai repülnek a magasba, mialatt olyan veszettül látványos összecsapások zajlanak a földön és a levegőben egyszerre, hogy az ereinkben csak úgy lüktet az adrenalin, és kis híján még az agyunk is elfüstöl, de szerencsére mindig a legjobb pillanatban durran el egy feszültségoldó humorbomba. A Vasember után második számú humorharolddá előlépő, ész nélkül zúzó, a gatyáját soha ki nem növő Hulk meg egy teljesen új színt visz a Bosszúállók amúgy sem éppen szürke palettájára. A végén pedig a látványtól kikerekedett szemekkel, a röhögéstől kifulladva kereshetjük az állunkat az ülések alatt, mert a világ megmentése bizony rég volt már ilyen jó móka. 9/10
..innentől Gevin:
Butaság lenne olyan égbekiáltó kijelentéseket tenni, hogy Joss Whedon zseni, urambocsá' géniusz kreatív filmes, ezekkel a jelzőkkel úgyis majd Christopher Nolant fogják a filmrajongók megdobálni az elkövetkezendőkben. Whedonban megvan az, ami a régi hollywoodi, blockbuster nagyfilmesek legnagyobbjaiban megvolt: az élvezet. De nem olyan önző és pénz orientált módon, mint a puncinál a robbanást is jobban szerető, cgi-fetisiszta Michael Bayben, hanem úgy, ahogy a látványos attrakciót, az infantilisből az arroganciába kulcsolódó humort és a karakterjegyeket az utolsó centijükig megtartva érezteti veled a gigászi 140 perc alatt, hogy ez a rőt-szakállas csávó tényleg piszkosul imádja ezeket a hősöket. És ha már a kezébe nyomtak 220 milliót, akkor úgy mutatja be (hozza össze) őket, hogy ne legyen ember a moziban, aki ne érezné a bőrén azt az irdatlan mennyiségű robbanást, törmelékdarabkát, és Hulk hússzaggató üvöltését, amikor megfáradva kitántorog a moziból.
Úgy folytatom, ahogy a film kezd: kissé laposan és érdektelenül. Ugyanis csalódott konstatálásba bonyolódtam magammal (?), hogy hol az istenben van 50 perc elteltével az a több kézből leírt és több szájból elhangzott in medias res kezdés, ami miatt tulajdonképpen létrejöttek a többségében középszerű felvezető mozik. Azon kívül, hogy Loki rögtön a Földre pattan Asgardból és a lényegre tér, a hősöket némiképp ugyanolyan szárazon és lassan vezetik fel, mint kvázi a filmjeikben - Amerika Kapitány unalmas, Tony Stark cinikus és önimádó ésatöbbi, szóval mindenki úgy mutat, ahogy eddig. 50 percig egy mosolynál több nemigen húzódik az ember arcára, és ahogy körülnéztem a teremben ez nem csak nálam volt így. Viszont onnantól, hogy Stark elereszti az első vaskosabb, cinizmussal részegített beszólását a film elkezd dübörögve, üvöltve, adrenalinnal belőve süvíteni, mint egy ágyúgolyó. Itt KIBASZOTT nagy bosszú lesz.
Bár Whedon nem zseni, rendkívül okos fickó, aki tulajdonképpen klisékből és azok kiforgatásából csinál műsort, olyat, ami szélesre rajzolja a vigyort az arcodon, mert nem tudod nem észrevenni magadon, hogy működik. A legtetszetősebb a rendezésében talán az, hogy eszméletlenül figyel a részletekre. Mármint nem arra, hogy Thor csak úgy leesik az égből, mint egy csőrében szalmaszálat, szárnyában ólmot cipelő madár, hanem arra, hogy a veszett tempóban zakatoló akciószekvenciák egyetlen porcikájába se akadjon valami olyan, ami nem illik oda. Sólyomszemnek elfogy a nyila, Kapitány vérzik, vagy éppen Vasember lézernyalábját veri vissza a pajzsa, hogy azzal gyilkolja le a főgonosz random módon, random kinézettel a filmbe teleportált hadseregét.
Az a helyzet, hogy azóta nem láttam ilyen parádésan működő, látványos, dinamikus, fergeteges összjátékot, amióta Romario és Bebeto abbahagyta a focit.
Ez a fajta akciótornádó majd kitépi a hajadat, nekicsap a falnak, vibrál és torzul, pörög és zihál, aminek a végére már kóvályogni kezd a fejed, de még csak meg sem fordul a fejedben, hogy ne ülj be még egy körre. Whedon azért emeltetik most tulajdonképpen az istenek közé a geekek által, mert csinált egy mozit, ami a popcorn és a blockbuster minden esszenciáját ötvözi, de ugyanakkor él és lélegzik.
Bizonyos karakterek, azért messze vannak a három dimenziótól, mint anno a Titánok harca volt: Sólyomszem tulajdonképpen sekélyes és kissé kolonc, de Whedon ügyesen oldotta meg a cselekménybe simítását, ami a kék ruhás hazafiról már nem igazán mondható el. A Kapitány össze-vissza botladozik a filmben, jelentéktelennél jelentéktelenebb dolgokkal bízzák meg (húzd meg a piros kart), voltaképp azért, mert erős, mint a dög és nagyot ugrik. Blah. Nem mintha Fekete Özvegynek a kémes múlttal nagy terepe lenne, de Whedon ezt legalább szépen kibontja. Előzetes jóslataim viszont javarészt beigazolódtak, Tony "2012 Playboya" Stark csak azért nem viszi el az utolsó percig a hátán a showt, mert az előzményfilmek legnagyobb vesztese úgy oda-, szét- és megbasz mindenkit a vásznon, hogy levegőt nem fogsz tudni venni. Egy mondata van Böszmeként, de azon sírni fogsz. Az általam eleinte kevés ellenanyagnak titulált Loki viszont meglehetősen szépen evickélt a világot uralni vágyók sorában.
Szóval a Bosszúállók nem váltja meg a világot, hanem inkább megmenti azt és a legvégén a gyöngyödző homlokáról úgy hullanak le az izzadságcseppek, mint a dollármilliók a Marvel kasszájába. 8/10