Bizonyos pontjain csodálom Kathryn Bigelow munkásságát. Egy kibaszott amazon a nő, aki olyan naturális stílussal képes ábrázolni olykor-olykor a férfiasságot, az ösztönösen felszínre bukó erőt, amit jó néhány hímnemű pályatársa megirigyelhetne tőle. Ironikus, hogy pont akkor sikkad el ez a tökös-masszív, vagány attitűd, amikor ebbe a sziklaszilárd, velős és határozott szerepkörbe egy nőt helyez el. Mert a Zero Dark Thirty tulajdonképpen A Bombák földjén halovány újrája egy gyengébbik nemre cserélt főhőssel. Csak egy hosszabb, unalmasabb, monotonabb és harmadannyi feszültséget tartalmazó rémhosszú kiadás.
Az igazat megvallva én örülnék, ha Bigelow ezek után most már leszakadna a háború és a terrorizmus témaköréről. Nem érdemes ezt a fajta nyers, de remekül kiaknázható tehetséget elpazarolni (például) egy olyan filmre, amelynek két és fél órájából másfél gyakorlatilag tömény unalom. Inkább ismét forgasson egy akciót Keanu Reeves-el, ő úgyse öregszik.
Ha a Zero Dark Thirty fő mozgatórugója nem Osama Bin Laden-t helyezné középpontba, hanem egy fele ennyire hírhedt, de legalább ugyanennyi borzalmat elkövető másik ősszakállas terroristát, akkor egyrészt fele ennyien sem lettek volna rá kíváncsiak, másrészt az az 5 Oscar-jelölés sem lenne több maximum kettőnél. De hát ez van, túl nagy a hype. Na meg végül is, ha így volna, akkor a címe az lenne, hogy Homeland. Mert Alex Gansa sorozata nem kilométerekkel, hanem súlyos mérföldekkel veri Bigelow két és fél órás terrorizmus elleni hadjáratát, főszereplőkkel, mellékszereplőkkel, feszültségkeltéssel meg úgy ámblokk mindennel együtt.
Ígéretes expozícióval kezd a film: elszeparált bunkerben kínoznak egy fickót a jenkik, hogy kihúzzák belőle a szükséges információkat. Nem először látunk ilyet, így a durvaság és a primitív erőszak nem hat újdonságként, de azért kellően brutális. A lényeg a vallatón és a mögötte csendben megfigyelő hölgyön van. Ők ketten adják a film érdemi lényegét, miattuk jön át, hogy ez az egész csak egy munka, amit el kell végezni. Igaz, szemmel látható, hogy élvezik, fanatikusan, mániákusan hajtják végre mindezt, de hát istenem, nekik ez fekszik. Nem véletlen, hogy a kiemelkedő, feszültséggel zsúfolt gócpontok egyértelműen a különböző helyen és időben elkövetett vallatások. Bigelow stílusának nyersessége és a szereplők fellépésének kombinációja tökéletes egyveleget alkot.
A gond akkor kezd el szivárogni a játékidő perceiből, amikor az összegyűrt homlokú öltönyös irodisták gondterhelten tervelik ki az újabb és újabb terveiket, amelyek ahogy nyúlik a cselekmény úgy laposodnak el egyre inkább. Kezdetben még minden klappol, Kyle Chandler remek a mindent irányító és összefogó felettes szerepében, és a ritka időközönként beoldalgó mellékszereplők is tartják a szintet. Az önirónia, hogy Mark Boal egyik karaktere még ki is mondja a lényeget, ami meghatározó: "minden tisztelet azoké, akik harcolnak és nem asztal mögül figyelik az eseményeket."
Ez a kulcs. Ezért nem működik igazán a törtető, súlyos éveket és kollégákat veszteségként beáldozó elszánt nő karaktere. Maya (Jessica Chastain) akarása nem mutatkozik meg kellőképpen, nem áramlik át mindenen keresztülmenő energikussága és eltántoríthatatlansága. Ez abból is látszik, hogy az összes férfikarakter (Mark Strong-tól, James Gandolfinin át, Joel Edgerton-ig) a legapróbb mellékszerepekben határozottabbnak, erősebbnek és tettrekészebbnek tűnik nála. Igaz ő ül az asztal mögött, az ő agya szüli meg az ötleteket, megoldásokat és harcolja ki az esélyeket mindarra, ami végül megvalósul. Akkor miért van az, hogy az utolsó harmadban felbukkanó Joel Edgerton által alakított katona tíz perc alatt meggyőz arról, amihez Chastain-nek két óra sem volt elég?!
Igen, jól gondolja aki úgy érzi, hogy Jessica Chastain szerintem nem volt jó választás. Egyszerűen elveszik a szerepben, villanásai vannak csupán melyek eltörpülnek ebben a hosszú játszmában, amelyek maximum egy közepesen erős alakításra elegendőek - nem, hogy még Oscarra is jelöljék érte. Előbb adnék neki a Lawless-ben alakított kurva szerepéért.
Nem tudom, hogy mindennek a kiábrándultságnak köszönhető-e, de az utolsó fél órára tartogatott rajtaütés dögunalom. Mintha mindaz a feszültség, amit addig sikerült itt-ott zsigerien az atmoszférába csomagolni szépen lassan elfolyt volna a képkockákból. Tét nélküli, üres és unalmas (20 percig száll az a kurva helikopter és mi végig nézzük!), elképzelhetetlen, hogy valami ne menjen zökkenőmentesen és, hogy bármi meglepetés is érné a nézőt. Aztán, amikor az utolsó képsorok zaklatottsága és a szépen lassan felszabaduló érzelmek megjelennek, akaratlanul is érzi az ember, hogy Jeremy Renner-nek nem csak, hogy mindez jobban állt, de még működött is a maga elbaszott függőségében. 5/10
