Woody Allen filmjei nem a hidegháborúról, nem egymás ellen küzdő mamlasz robotokról, nem kék cgi-macskákról, de még csak nem is aszexuális púderezett vérszívókról szólnak, hanem a szerelemről, a szexről, depresszióról, érzésekről, amelyek meghatározóan jellemzik az embert, mint lényt, és amely mindig hálás téma egy író-rendezőnek - már ha jól tudja csinálni - és Allen bizony ezek közt, az érzelmi örvények közepette érzi a legjobban otthon magát, ahol hátradől a kényelmes kis bőrfoteljébe és szépen elkezd mesélni. Mi meg hallgatjuk, mert remekül teszi mindezt.
"Az élet egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs."
Helenat (Gemma Jones) elhagyja a férje. Egy nap mikor felébrednek egymás mellett Alfie (Anthony Hopkins) egyszerűen úgy érzi neki ez már nem kell, a felesége hagyta magát megöregedni ő viszont még duzzad az élettől. Kapuzárási pánik. Ugyan több úton is elindul, de rövid időn belül mindegyik véget ér és nem tartogat semmit, így amikor az egyik barátja által megismert prostival találkozik, úgy gondolja, hogy ez lesz amit keresett. Miután a dugások megsokszorozódnak Alfie rájön, még ha neki kell is szponzorrá (jelképes stricivé) előlépnie, megéri fenntartani egy buta és negyedannyi idős call girlt, mint ő maga, elvenni feleségül és egy fiú gyermeket nemzeni vele. Eközben az elhagyott feleség idegösszeroppanásából épülgetve a spirituális dolgok felé kezd el hajlani, amivel lányát, de főleg annak egykönyves író barátját kergeti az őrületbe. Helena lánya Sally (Naomi Watts), Roy-al (Josh Brolin) régóta él együtt: a napi rutinszerű viták a pénzről, Roy írói ambícióinak meddőségéről, a gyerekvállalásról, és a folyton betoppanó, az egyedüllétet leküzdeni képtelen Helenáról kezdik felőrölni őket, ezért mindketten másban kezdik keresni a változást. Roy a szemben lévő vörös ruhás szépséggel bonyolódik szemtelen flörtölésbe, Sally pedig az új, munkahelyi főnökébe zúg bele lassan. És akkor ez még csak a bonyodalmak kezdete.
Woody Allen karakterei élnek, profi skiccek, amelyeket minőségi színészek építenek fel és juttatnak el végső stádiumukba. A cselekmény lassan csordogáló mivoltától függetlenül végig képesek magukra vonni a figyelmet, apró gesztusokkal és az életből tökéletesen másolt szituációkkal. Aztán jön Allen és pluszba a nyakunkba szór valami humoros varázsport, amely ugyan néha kissé cinikus, néha elszomorító, de a kettősségétől pont kellően komikus, ahhoz, hogy kellemesen érezzük magunkat miközben nézzük. Eleinte van valami bájos, megragadó hangulat a kialakulóban lévő kapcsolatokban, amely hívogat, ám a végére bizony átsomfordál és a dráma oldalán foglal helyet. Nem tölt el különösebb, túlfűtött érzelmi reakcióval, egyszerűen mégis lázongva mutatja nekünk két kézzel az életszerűséget és az iróniát.
A You Will Meet a Tall Dark Stranger narratívája az egyik legeldugottabb mozgatórugó, amely gúnyos játékossággal köti össze a cselekményeket, ezáltal az aspektus végig megmarad könnyed és vicces magában, hiába vesznek esetleg negatív jobb kanyart az életutak. Az empátia jellegzetességét ezúttal a mesélés, az elbeszélés igyekszik tompítani, hiszen a karakterek jelentős százalékának a végkifejlete egyáltalán nem úgy zárul, hogy elégedett, karba tett kézzel megnyugodhatnának. Az életszerűség ironikus ábrázolása viszont annyira szépen találja meg végső helyét az egyes karakterek utolsó képkockáiban, hogy cseppet sem érezni semmiféle hiányt vagy számon kérő happy-endért sóhajtozó snitteket.
Josh Brolin - a született westernkarakter - ezúttal teljesen más oldalról közelít és talál, mert az övé az egyik legjellegzetesebb alakítás. Anthony Hopkins pedig végre ismét bizonyítja, hogy a Farkasemberek és Thorok világában azért még képes színészkedni a kamera előtt, és nem csak a könnyű pénzért munkálkodni. Freida Pinto (Slumdog Millionaire) szépségén kívül nem hoz mást - bár ez épp elég a csábítást megformálandó karakter szerepére - Naomi Watts pedig olyan, mint a legtöbb filmjében: nem igazán maradandó.
Woody Allen filmje lassú, cselekményéből fakadóan azonban olykor viharos, de a legtöbb esetben komikusan lengeti az iróniát, nevettet, jellemez és mint oly sokszor a szerelemről elmélkedik. Az biztos, hogy aki az Álomháború és a Transformers drámai mélységéig szokott csak merészkedni, annak ez a film kihagyandó. Akik viszont kedvelik ezt a stílust, azok adjanak esélyt, mert Woody Allen filmje az utóbbi évek legjobb szerelemmel foglalkozó kilencvenegynéhány perce, temérdek giccs, erőlködés és izzadságszag nélkül. Bár az is igaz, hogy sosem volt célja a tipikus romantikus komédiák babérjaira törés. 7/10.
