Paul Haggis inkább forgatókönyvírással foglalatoskodott (Millió Dolláros Bébi), mint rendezéssel (Ütközések), ezúttal ismét mindkettőt magára vállalva hozott valami olyan filmet, ami az illúziókban dúskáló Hollywood környezetében is képes a teljes realitás talaján mozogni méghozzá töretlenül. Nem kerget sablonokat és a sztereotípiáktól megtartja a három lépés távolságot, emiatt képes létrehozni azt a fajta vibrálást, amiben a kitörésre vágyó érzelmek esszenciája ötvöződik. Hétköznapi félelemmel és bonyodalommal ruházza fel a karaktereit, bemutatva, hogy semmit sem olyan könnyű megszerezni vagy véghez vinni, mint ahogy a legtöbb filmben látjuk. Nem elég a puszta elkeseredettség, nem elég a tehetetlenség érzése, nem elég az érzelmi mélypont, pedig már-már azt hinnénk, de ezek együttes hatása elér egy szintre, ahol a legnagyobb őrültség szolgáltatja a megoldást.

Roman Polanski botránya és az utóbbi időben elég viharosan megtépázott életének kapcsán bennem csak az a kérdés merült fel, hogy mennyire lesz ez hatással a készülődőben lévő alkotására. Persze azért kíváncsi lennék, hogy a vádakból és pletykákból mi az igaz, de ebbe most ne menjünk bele. Aki látott már filmet a rendezőtől, az tudhatja, hogy nem a közönséghajhászat a fegyvere, egyéni stílusban tükrözi vissza, amit be kíván mutatni a mozgóképpel.