A hétszázát! Múltkor már jól meglepődtünk azon, hogy a klasszikus nyugati szuperhős-történetek alapjaira építkező, magyar hagyományokkal, történelmi személyiségekkel és különféle érdekességekkel felcicomázott Magyar Szuperhős Mesék mennyire egy életképes próbálkozás, a Fantasmania csapata pedig ezúttal sem okozott csalódást.

Hungária Kapitánya, Harcsa Huszár és Tachkov Professzor rettenthetetlen trióját újfent elképesztő kalandokba sodorja az írók tolla; szám szerint háromba, melyek mindegyikét más-más tehetséges hazai művész képei szemléltetnek. Ahogy legutóbb, most is két képes krónika és egy képregény bújik meg a magazinban. A történeteket egy minden eddiginél veszedelmesebb ellenfél, a Sötét Bajnok ördögi tervei és pusztító ámokfutása fogja össze, ami még egy jókora cliffhangert is az arcunkba csap búcsúzóul.

Úgy látszik, idén korán jön a Jézuska, a Fantasmania ugyanis volt olyan kedves, hogy megajándékozott egy példánnyal saját gyártmányú magazinjából, ami Magyar Szuperhős Mesék névre hallgat (köszönet érte!). Igen, jól értetted, magyar szuperhősökről van szó, ill. olyan történetekről, ahol a bűnözők vészkiáltása valami olyasmi lehet, hogy „A magyarok szuperhőseitől ments meg Uram minket!”

A helyzet az, hogy a borítón felsorakozó Hungária Kapitánya, Harcsa Huszár, Tachkov Professzor és a vendégszerepben feltűnő Toldi láttán az agysejtjeim díszmagyarba csapták magukat és mezőhegyesi ménjeiken elvágtattak a naplementébe. Férfiasan bevallom, legördült néhány izzadságcsepp a homlokomról, és arra számítottam, hogy 44 oldalnyi kínos feszengés fog következni; szerencsére nem így történt. Bár a Magyar Szuperhős Mesék első ránézésre nem más, mint egy rakás fanatikusan hungarista művész egy túl jól sikerült LSD-tripjének gyümölcse, a füzetet átlapozgatva, majd végigolvasva egy meglepően színvonalas és roppant szórakoztató magazinnal találhatjuk szemben magunkat.

Cullen Bunnak nem kell messzire mennie egy eszelős Deadpool-sztoriért: miután különböző minisorozataiban az elmebeteg antihőst már az egész Marvel-univerzummal és saját magával is összeeresztette, most élőhalott hordákat küld a szerencsétlen Deadpool útjába. A végítélet előhírnökeiként szolgáló kisebb-nagyobb jelekkel mit sem törődve, Deadpool ájulásig zabálja magát egy étteremben, kaja-kómájából pedig néhány nap múlva arra a kellemetlen tényre ébred, hogy kitört a zombiapokalipszis.

A James Gunn (Super) tolmácsolásában 2014-ben debütáló, ígéretes gárdával operáló feldolgozás apropóján egy kedves olvasónk volt olyan ambiciózus, hogy összekapirgálja a Guardians...történetét, hogy végre mi (én?) laikusok is megtudjuk mi a frászt fog művelni egy fegyver-fetisiszta mosómedve(!) és egy Vin Diesel hangján megszólaló fa(!!) a filmvásznon - Gevin.

A kisebb-nagyobb megszakításokkal máig tartó űropera magvait a Marvel Comics berkein belül Arnold Drake író és Gene Colan rajzoló hintette el 1969-ben, amikor a Marvel Super-Heroes füzetek lapjain először jelent meg a szuperhős csapat. A kor ontotta magából az egzotikusabbnál egzotikusabb világokban játszódó történeteket és a ponyva világából számítható merítésnek köszönhetően a nagyon távoli jövőben, a mi világunktól a lehető legmesszebb játszódik a sztori eleinte (s ez később sem változik számottevően, csak ugrálgatunk ide-oda térben és időben), hiszen senki sem úgy veszi a tartós tejet, hogy esetleg arra számít, majd a harmincegyedik század derekán is pont így fognak kinézni a dolgok. Lehet afféle erőfitogtatásnak is felfogni, hogy kinek a fantáziája ér messzebb - s részben nem is állunk távol a megfejtéstől - azonban mindenképp az emberek képzeletének megragadása volt a cél, amikor az első bunyóból és plazmalövöldözésből kivették a részüket a tagok. A hosszú évtizedek során inkább amolyan b-kategóriás csapatnak lehetett felfogni őket, hiszen kiegészítő sztoriként jelentek meg egészen 1991-ig, amikor önálló sorozatot kaptak.

(A következőkben Doggfather sorain keresztül ismerkedhettek meg az itthon megjelent képregényekkel, amelyekben elsőként tűnt fel a pimasz playboy, vagyis Tony Stark a Vasember).

Nem csak az Iron Man:TAS-t (The Animated Series) mutatták be itthon, de volt Vasembernek már önálló kalandja képregényben is. A Marvel Extra azzal a céllal indult útjára 1993 februárjában, hogy a Marvel Comics univerzumának minél szélesebb szeletét mutassa be. Az első számban még Pókemberrel együtt dolgoztak a Bosszú Angyalai, majd önállóan, és a harmadik számtól megosztva volt benne Vasember és Angyalok is.

Ezekben a számokban jelent meg először saját kalanddal Vasember. A történetek a Vasember #219-221-ben jelentek meg eredetileg Amerikában.

„Zseniális! E korszakalkotó remekmű létrehozói, Mahnke, Grant és Arcudi, korszakalkotó remekművet hoztak létre!” – Mahnke, Grant és Arcudi

„Szívatás és röhögés: Itt az elvetemült Lobo!” – ’99-ben ezzel a felirattal megtoldva került az újságosok állványaira a Lobo - Maszk, melyre nemrég bukkantam rá a padláson, sok más, rég elveszettnek hitt kincs társaságában (mint például egy doboznyi Dragon Ball figura, egy szatyornyi Hatalom Kártyái vagy éppen a jó öreg gameboyom). Szóval ott vigyorgott rám ez a két tökkelütött, készen arra, hogy visszarepítsenek az időben; én pedig ott, a porlepte padláson, elveszve a pókhálóval beszőtt polcok és a bedobozolt emlékek közt, átadtam magam a nosztalgia kellemesen ismerős, ugyanakkor az újbóli felfedezés izgalmával kiegészülő, bizsergető érzésének... Mielőtt még elcsöppennénk: nem, ennyire nem volt drámai, valójában teljesen máshogy történt; a lényeg, hogy 13 év elteltével is éppen úgy fogtam a hasamat a röhögéstől a Lobo - Maszk lapozgatása közben, mint egykoron - nem gyenge állatság ez, kérem szépen.

Talán tíz év is eltelt már azóta, hogy utoljára Pókember-füzetekkel a hónom alatt hagytam el az újságost, ezért kedvenc hálószövőm kalandjait ismét felfedezni óhajtó lelkemnek éppen kapóra jött a Kingpin kiadó viszonylag frissen indult sorozata, a február óta kéthavonta megjelenő Hihetetlen Pókember. És annak ellenére, hogy az első szám rögtön a Marvel-Univerzum egyik legnagyobb eseménye, az összes szuperhőst érintő Polgárháború kellős közepébe veti az olvasót, az előzményeket röviden összefoglaló nyitóoldalnak köszönhetően még azok sem fognak vaksötétben tapogatózni, akik netán most lapozgatnának először Pókember-füzetecskét.

Egy frappáns "Neked megvolt?" - címmel induló rovatként akartam indítani ezt a bejegyzést, de rájöttem, hogy ennek pont annyi jövője lenne, mint bármilyen másik rovatnak, amit aztán szépen elhanyagolunk, mert nincs benne megfelelő potenciál, illetve nincs iránta érdeklődés. Úgyhogy most, akinek megvan ez a '90-es évekbeli szám, az egy bólintással konstatálhatja, hogy igen, a kevesek közé tartozik.

'97 februárjában jelent meg itthon ez az első szám, amely Todd McFarlane 1992-ben indult eredeti képregényének első két füzetét tartalmazza, amelyet a SEMIC Interprint Nyomda és Kiadói Kft. jelentetett meg Magyarországon - 228 forintos nyitóáron (!), ma előfizető lennék. Ha belegondolok, hogy én akkoriban taknyos 8 éves porbafingó voltam, aki kikönyörögte a megvásárlását, már nem is tűnik oly értelmetlennek édesanyám azon való aggodalma, hogy nem elég, hogy az általa acélosan tiltott kegyetlen, véres, gyilkolással agyontunkolt akció- és horrorfilmeket követeltem látni késő este a tévében, mellé még ilyen ocsmányságokat akarok olvasni. McFarlane Spawn-ja ugyanis egy üvöltő pokoljárás, brutális horrorképregény, amelyben az illusztrációk zsigeri erővel éltetik a bűnt, a fájdalmat, a szenvedést és a vérrel locsolt erőszakot.

Még a Hungarocomixon csaptam le erre a szerzői kiadású képregényre, amely annak a Budai Dénesnek a keze munkáját dicséri, akivel találkozhattunk már a Random magazin virtuális hasábjain is. Az ott megjelent, Café Postnuclear című művében sem volt már nehéz észrevenni, hogy milyen kiemelkedően jól bánik a ceruzával, ha különféle gépek, ill. épületek rajzolásáról van szó, és a Gépjárómű cím is azt sugallja, hogy ezen tudását kamatoztatta jelen esetben is.

Nos, nem tévedtünk nagyot, ugyanis valóban bámulatos, az utolsó csavarig aprólékosan kidolgozott, gondosan bevonalkázott monstrumokon túl festőien szép utcaképek és szintén részleteiben ábrázolt épületek ékesítik az egyes oldalakat. A háttérben fodrozódó felhők pedig sűrűn elhelyezett apró vonalakból kirajzolódva nemcsak különösen tartalmassá tesznek egyes képkockákat, hanem még inkább elmélyítik a stílus egyediségét, ami sokszor ugyan a zsúfoltság szakadékának peremén táncol, mégsem esik bele egyetlen egyszer sem.

Nemeskéri Attila és csapata nem hagyott minket cserben, a Swords pár hete megjelent második száma ugyanis nem csak a profi minőséget, hanem a füzetecske árát is megtartotta, ami különösen szívmelengető gesztus ezekben a súlyos kiadásokkal járó karácsonyi időkben. Az elvárásaim pedig az előző rész fényében egyáltalán nem voltak kicsik, de szerencsére ezúttal is teljes mértékben elégedettek lehetünk. Elérkezett hát a vacsora ideje, jó étvágyat kívánok hozzá!

Ahogy azt sejtettem, az első szám csupán egy lájtos kis bevezetés volt, és nem kellett sokat várni, hogy eldurvuljanak a dolgok, mert a múltkor megismert boszorkány máris akcióba lendült, hogy félelmetes szörnyseregének élén lerohanja a hatalmas ebédlőben vígan lakomázó királyi udvart. Artos herceg és a többi vendég azonban még csak nem is sejti, hogy hamarosan nem csupán a vacsorára felszolgált sült malacok lesznek halottak a teremben.