Mostanában többször megesik, hogy nem jut eszembe egy-egy szó, egy-egy színész neve, akiről pontosan tudom, hogy kicsoda, hogy miben játszott, még az is, hogy hogyan, de az istenért sem akar beugrani a neve. Ilyenkor erőteljesen táplálom a paranoiámat és a hipohochondriámat. Persze aztán jönnek a megnyugtató szavak, hogy mindez az öregedés, a stressz és a fáradtság velejárója. De kétkedem. Éppen ezért a Still Alice az egyik legkegyetlenebb film rám nézve, amit az utóbbi időben láttam.
Az Alzheimer-kór a világ legszomorúbb betegsége. Nem a legrosszabb, nem a legfájdalmasabb, de kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb. Van az a mondás, hogy amit megéltél azt már senki nem veheti el tőled. Az emlékeid örökre a tieid maradnak. De ez téves. Van valaki, aki apránként elszívja belőled mindazt, amire mosollyal az arcodon emlékszel vissza. Úgy hívják, hogy Alzheimer. Richard Glatzer és Wash Westmoreland ezt a valakit mutatják be neked kendőzetlenül, realistán, szívszorítóan.