Robert Zemeckis (Forrest Gump) sok-sok hosszú év után végre visszatért az élőszereplős, komoly filmek világába és tette ezt rögtön egy komolyabbik fajtából származó drámával. A Flight egy profánul szimpla, egyszerű, három tizedesjegyig kiszámítható, nyílegyenes film. Megbánásról, tagadásról, döntésekről, megváltásról és az alkoholizmusról. És ezekért mind egy-személyben Denzel Washington felel. One man show, ez az ő filmje.
Whip Whitaker kapitány (Denzel) napja az előző este magába locsolt szeszmennyiség után néhány utcányi felszippantott kokainnal indul, hogy képbe hozza magát. Ugyanis munka van és épp repülni készül. Az eső szakad, az időjárás finoman szólva sem kedvező és a felszállás sem egy fáklyás menet, de győz a rutin és az évek. A leszállással viszont már annál nagyobb bibi van, mert sorra szállnak el a már leharcolt mechanikai berendezések és landolást bizony nem lehet a megfelelő keretek közt végrehajtani, ezért kényszerleszállást hajtanak végre egy mező kellős közepén. A 102 utasból hat életét veszti, ebből kettő a legénység tagja. Whip a kórházban tér magához, a sajtó rocksztárként ünnepli, a sérülései nem súlyosak. Ekkor jön a vizsgálóbizottság, amely kijelenti, hogy alkoholt és kábítószert találtak a vérében, amelyért bizony börtön jár, akár életfogytiglan. Innentől következik a "szigorú elvonókúra", a jártas ügyvédek bevonása és a felépülés. Persze mint minden hasonló témájú filmben, ez most sem ilyen egyszerű.
Az első harmad a repülőúttal, a manőverekkel, a leszállással együtt fantasztikus. Pontosan tudod, hogy mi a menetrend, hogyan fog végződni ez az egész tortúra, de belül valami mégis motoszkál, felnyomja a pulzusod és alig hagy levegőt venni. Zemeckis profihoz illően fecskendezi a bőröd alá a feszültséget.
Aztán jön a rehabilitáció, a ráeszmélés, a sokk lassankénti feldolgozása, az első cigi, az első pia és egy utánozhatatlan díler (megőrülsz annyira jó John Goodman a nyúlfarknyi szerepében). Aztán képbe kerül egy erős, jóindulattal szerelmi szálnak nevezett tényező, amely végül is idővel inkább elhal, mint sem hogy jelentőssé duzzadna a szerepe. És mivel, mint mondottam ez Denzel filmje, így az őt körülvevő általános típusfigurák (kezdve a drogért kurválkodó prostival, az empatikus főnökkel, és a rámenős ügyvéddel) valóban csak asszisztálnak és karakterük a papírvastagságnál mindössze egy hajszállal vaskosabb.
Az igazi dráma, a fázisok belül mennek végbe minden egyes ledöntött italnál, egy üveg sörnél vagy egy dupla scotch-nál. A lélekben meggyötört alkoholista, aki az italt választotta a családja helyett lépésről lépésre egyre mélyebbre issza magát, egyre magabiztosabban ontja a hazugságokat és tagadja meg saját önnön magát, a betegségét.
Részben a rendezőnek, a forgatókönyvírónak, de főleg Denzel stílusosan visszafogott játékának köszönhető, hogy ez az egész, akkor is maradéktalanul működik és jön át a vászonról, ha egyetlen perce sem tartogat meglepetést. Ami kissé talán hiányzik is belőle, de akik komálják az efféle függőségi és morálisan kétoldalú túrákat, azokat garantáltan elkapja a film.
Ez leginkább a finálé erőteljes befejezésénél válik abszolúte nyilvánvalóvá, ahol a kötelezően lefutott emocionális körök sem vetik el a sulykot és gyönyörű arányérzékkel egyensúlyoznak az érzelmi szálak bójái között. Tipikussága ellenére témájában rutinosan vérprofi produkció, de azért néha vagy mélyebbre kellett volna menni, vagy húzni valami merészet, amelynek tudatában átértékelődik néhány momentum. 7/10
Magyar bemutató: Január 24.