COMING-OF-AGE, baszki! Az lehet, hogy hálivúd, vagy az egész elcseszett amerikai filmgyártás fossa magából a száraz, ötlettelen, elcsépelt, agyonerőszakolt tucatfilmeket, de a független produkciókban a mai napig ott pislákol valamiféle reménység. Az akciófilmek kihaltak, a horrorok döglődnek, metáznak, a sci-fik csak a látványra mennek, a rom-kom limonádéktól a hányinger kerülgeti az embert. De mindeközben ott egy új generáció, akikről jobbnál jobb filmeket lehet forgatni és a tavalyi év független filmes termése ebben a témában igencsak gyümölcsöző. The Kings of Summer, The Way Way Back és most itt van mind közül a legrealistább, a legvalószerűbb.
Sutter (Miles Teller) egy igazi nagyképű pöcs. Csinos, népszerű barátnő, előkelő hírnév a középsuliban, lazaság, pia, baszás és enjoy ezerrel. Aztán kidobja a nő. De akkor mivan?! Semmi, ez a középsuli baszki, mással is lehet kefélni, vagy lazulni. Úgyhogy Sutter fogja a kis mekdonálcos műanyagpoharát és megtölti felessel, mert a jelennek kell élni. Beleszeret egy totál hétköznapi, érdekes, intelligens, tisztességes és kötelességtudó lányba. A csaj még csak nem is szép, de van benne valami. Van kisugárzása, bája, szerethető. De a The Spectacular Now egyáltalán nem a szerelem filmje. Ó, nem.
Valami sokkal több van alatta. Ott van a "kárpediem", az "élj a mának", mert szemtelenül fiatal vagy és Sutter így is tesz. Hedonista hajlama kissé mintha Hank Moody-t idézné, de ő már valószínűleg akkor több muffban járt és több füvet szívott el, mint valami kicseszett rocksztár, szóval Sutter csak egy távoli rokon. Amolyan kisvárosi, de nem sok olyan jelenet van ebben a 90 percben, amikor nincs a kezében pohár és nem vedel. Így amikor ezt a szelíd, visszafogott, jóravaló lányt végül hozzászoktatja ehhez, annak igazi súlya van, mikor tőle visszautasítja azt.
Sutter marha jól ellubickol abban a mikroközösségben, amelyben régóta tengeti az életét. Szellemes, bírják csajok, van kocsija, fasza állása és ha nem akar még az érettségin sem fog megbukni. Továbbtanulás? Főiskola? Még ő is meglepődik, amikor megkérdezik tőle. Mi a szarnak? Király az életem. Élj a jelennek, mert az történik most, azt kell megragadni, kihasználni, kibaszni belőle az életet úgy, hogy sose felejtsd el.
Sutter az anyjával él. Úgy tudja, a muter kidobta még évekkel ezelőtt a fatert, mikor ő még csak kis pöcs volt, mert az megcsalta őt. Egy szemét geci volt az apád, röviden-tömören és részéről lezárta a témát. Aztán ironikus módon ez az új lány, ez a mimóza teremtés győzi meg a fiút arról, hogy felkeresse őt.
Felhívja, el is mennek az öreghez (Kyle Chandler olyan erőteljes abban a néhány percben, hogy elmosódik mellette mindenki a képernyőn). Már alapból sántít, ahogy fogadja őket, de hát sok év telt el, hogy lehet erre reagálni. Inni kell, nyilván. Természetesen nincs itt semmiféle zsákbamacska, a fater megcsalta anyut és lelépett a francba és az is nyilvánvaló, hogy a srácot is átkúrja - még ott helyben. A lényeg, amit mond: a saját apja, hosszú-hosszú nélküle eltöltött évek ellenére, ugyanazt szajkózza, amit Sutter az exének is pofázott lezseren. Csak amikor ezt attól az embertől hallod, aki keserűvé tette az egykor bárkinél életvidámabb anyádat és soha a büdös életben fel nem emelte a kagylót, hogy rád csörögjön és megkérdezze mi a helyzet, akkor az pofán csap, utána pedig hasba rúg.
Az utána lévő egész kocsis jelenet maga a frusztráció, az érzelmi zaklatottság, a feldúltság tökéletes metaforája mely nem győz robbanni. Ott a leghangosabb, de jóval tovább tart. Egészen addig, míg a dögös volt barátnő ki nem jelent egy nagyon édes dolgot, ami egy tökön rúgással egyenértékű és ott ér véget, amikor az édes, szelíd lány rád mosolyog. Ott, abban a pillanatban Sutter felnőtt. Pedig soha nem akart. De ilyen ez a kurva élet.
James Ponsoldt nagyon eltalálta az arányokat. 8/10
