"6 éves koromban kezdődött, rohamokkal. Eltűnök, utazom az időben."

Baromira bírom, ahogy Bana játssza Henryt. A kockás inges, feltűnésmentes kisember benyomását keltve minden egyes képkockán, amin csak feltűnik, miközben az egész univerzum tér-idő kontinuumán szlalomozik saját élete emlék-kirakósai között.

Finom eleganciával, rengeteg érzéssel, de nem túlspilázott módszerességgel és nyállal keverve alkotja meg az időutazó férfit, aki számára valódi istencsapás ez az adottság. Sosem tudja hová, sosem tudja mikor. Csak mennie kell.

Borostás, sármos, jóképű, fiatal vagy macsósan érett, nem számít. Ezt a szerepet ugyan még vagy fél tucat színész el tudta volna játszani, de Bana-nál jobb helyre nehezen kerülhetett volna. A hétköznapi emberek problémái után való vágyakozás a legapróbb vonásokkal ül ki az arcára. Nem akarta ő ezt az életet. Magányosan, bolyongva, züllve és keveregve a világban, újra és újra átélve anyja halálát és annak visszafordíthatatlan mivoltát. Csak egy biztos pontot akar. Társat és családot. Ahogy pedig mindez megvalósul iszonyatosan nehéz életének szabályai között, abban van egyfajta apró, de annál emberibb, tiszta érzés.

Audrey Niffenegger nagyszerű regényének fő mondanivalóját a mozgóképes adaptáció is kiválóan hangsúlyozza (gondoljanak most akármit magukban a fújolók), melynek erényei közé a főszereplő páros mindenképp erősen beletartozik. Kiváló, érdekes film, mely az About time-hoz hasonlóan háttérbe szorítja az időutazás tudományos vagy fizikai/logikai létjogosultságát és az abból kinyerhető érzelmekre koncentrál. Ha úgy tetszik, Richard Curtis (úgy tűnik) utolsó remekművének felvezetőjét tisztelhettük 2009-ben, Henryben és feleségében.