Akárki akármit mond, a maszkulin, klasszikus értelemben vett akciófilm utolsó zászlóvivője manapság a britek borostás, kopaszodó portékája, Jason Statham. Arról már nem ő tehet, hogy az évenkénti aktuális mozijaiban milyen minőségű forgatókönyvet tolnak a segge alá (meg arról sem, hogy Guy Ritchie időközben megfeledkezett legjobb színészéről). A lényeg, hogy mindig magabiztosan, elvektől határozottan hozza a meghasonlott, ütő-rúgó-lövő-gyilkoló, gyakran bosszúittas férfi karakterét. Most sincs ez másképp.

Olyannyira nincs, hogy a Hummingbird (vagy Redemption, mostanság az előszeretettel változtatott filmcímek korszakát éljük) tökéletesen megfelel, az akár lassan magáról a főszereplőről is elnevezhető zsánernek. Hiszen a történet úton-útfélén inog, mintha össze akarna esni, de a lecsúszott, magányos verőember London utcáiról sok-sok pofon elszenvedésével és kiosztásával kerül újra a dolgok közepébe.

A Bourne-trilógia óta mintha maga az egyre haldokló vegytiszta zsáner is megváltozott volna. Manapság már nem lehet csak úgy, mindennemű érzelmi konfliktustól mentesen akciófilmet rendezni. Muszáj, hogy a lelkileg elgyötört hős szenvedjen, igazinak tűnő drámát éljen át, mert kell az emocionális töltet. Ezzel az égvilágon semmi baj nincs, addig amíg van szerepe, hatása és létjogosultsága. Egy Statham-filmben ilyenről pedig nem igazán lehet beszélni. Ezért zavaró, hogy a Hummingbird is erőltetetten próbálja kialakítani egy apácával való románcon keresztül ezt az érzelmi disszonanciát, miközben másik emocionális szálak pedzegetésébe is belemegy és pont így sikkad el totális terjedelmében mindegyik.

Ezek pedig elveszik az időt azoktól a lehetőségektől, momentumoktól, amikért a borostás verőlegény kedvelői még jegyet (vagy rosszabb esetben torrentet) váltanak a filmre. Mert ezeknek az embereknek a nagy részét (sőt!) nem az érdekli, hogy Statham hogyan smárol le egy részeg apácát, hanem az, hogyan töri el a csöveseket terrorizáló seggfejek karját - például. A Londonban játszódó cselekményben ezek a pontok pedig továbbra is működőképesek annyira, hogy elszórakoztassák az ízig-vérig erőszakra, akcióra éhes férfiállatokat, akikben a stáblista felgördülésekor még biztos, hogy ott buzog a tesztoszteron. Már csak azért is, mert piszok kevés ilyen "érdemi" jelenet ebben az akciónak és gengszterfilmnek álcázott romantikus drámában, ami könnyen kinyithatná az ember zsebében a bicskát.

De nem teszi, mert Statham karizmája megint csak elviszi a hátán az összevert rosszfiúkat. Egy ex-kommandós tagot alakít, aki tág értelemben véve tulajdonképpen poszttraumatikus stressz szindrómában szenved, ezért, hogy ezt elnyomja alkoholistaként csövezik az utcán, míg egyik este be nem esik (szó szerint) egy nyaralóútra ment gazdag homokos lakásába. Közben az ingyenkonyhán megismert hölgyeménybe kezd belehabarodni, és részben ennek okán határozza el, hogy összekapja magát. Nem is tart soká, míg a mosogatói állásból a helyi kínai maffia egyik elsőszámú behajtójává és sofőrjévé léptetik elő.

A pofonok viszont csak off-screen szaporodnak el a nájlondzsekit több-ezer fontos öltönyre cserélő Joey karakterét illetően. A fókusz mindvégig a kialakulóban lévő románcon és a múlt sebeinek befoldozásán körvonalazódik. Ettől függetlenül a film nem rossz csak néha kissé olyan, mintha a Bombák földjén b-filmes verzióját keverték volna össze egy brit gengszterfilmmel, meg egy nagyon gyatra összetételű romantikával. Stathamet nem kell ennyire árnyalni, meg szerelembe hajszolni. Jobb, ha ő a gyorsan előhúzott 9mm-esek és a zsebből előrángatott hajszálpontos ütések bájával jár romantikus táncot. Neki és nekünk is. 6/10