Az időutazós filmek általában mindig egy paradoxon, egy logikailag megkérdőjelezhető bukfenc miatt kapják a legtöbb kritikát. Az események láncolata ugyanúgy kell történjen a múltban, ahogy az már megtörtént egyszer, mindennek megvan a miértje, a sorsunkat úgysem változtathatjuk meg blablabla...az ismerős toposzok. Nos, ez a Hot Tub Time Machine esetében sincs másképp. Ezek a klisék ugyanúgy felütik fejüket, de itt a különbség annyi, hogy ez a frászt sem érdekel, mert közben sikerül annyit röhögni ezeken a barmokon, hogy mindez ne legyen kulcsfontosságú.
Három jó barát (John Cusack, Craig Robinson, Rob Corddry) a hétköznapok által felgyülemlett stresszt szeretné levezetni a Kodiak Völgy névre keresztelt síparadicsomban, ahová már ősidők óta járnak kiruccanni. Legalábbis 1986 óta biztosan, mert egy természetfeletti jaccuzzi és egy csernobili energiaital afférjának hála pontosan abba az időbe teleportálnak vissza.
A '80-as évek villódzó színkavalkádja, szabad szellemű csajok, vérciki dalok, a leghülyébb frizurák és persze temérdek mennyiségű tudatmódosító köszön ismét erre a három plusz egy (a fiatal geek) seggfejre, akik meg vannak bizonyosodva arról, hogy mindennek ugyanúgy kell történnie, ahogy anno megtörtént. De persze a csábítás mindig erősebb, ha cicikről, drogról, lóvéról és elégtételről van szó, úgyhogy hőseink meg-megbotlanak a teljesítéskényszer nyomása alatt. Mondjuk nem lehet őket hibáztatni, ha olyan "dögök" veszik körül őket, mint Lyndsy Fonseca, Collette Wolfe, Lizzy Caplan vagy ez a hölgy itt alant, akinek úgysem a nevére fogunk emlékezni.
Aztán egyszer csak besétál a képbe Chevy Chase, mint a dzsakudzi szerelője és figyelmezteti őket, hogy hajnalig van idejük rendbe rakni a múltat. Eközben előjönnek a személyes problémák, a családi dráma, néhány trükközés a jövő beható ismeretével és azon kapod magad, hogy marha jól szórakozol.
Annak ellenére, hogy ugyanaz idegesít ebben a filmben is, mint az összes többi hótkomolytalanul vett időutazós sci-fivígjátékban. Mert csak egyszer akarok megnézni egy olyan politikailag inkorrekt, erkölcsileg-morálisan romlott és agyonszennyezett R-kategóriás művet, amelyben mindezt büntetlenül kihasználva a szereplők a legmocskosabb fantáziájuknak engedve élik ki minden perverziójukat. És még a tanulság is beleférne.
Mindenesetre Steve Pink rendezésébe még annyi legalább van, hogy a megszokott hepiend-kicsengésű finálén csavarintson egy nagyot ezzel átértelmezve némileg a sors előre elrendeltségének létjogosultságát. Aztán kivillantja David Hasselhoff-ot idéző szerelemszőnyeggel borított felsőtestét, hogy elénekeljen egy kurva gáz és kurva nyálas dalt. Ó, azok a nyolcvanas évek. 7/10
