A tökátlagos Pókember, avagy a gyors reboot nagy felelősséggel jár
Mit tesz a stúdió, ha a közel tíz éve dédelgetett, szépen fialó franchise-ának soron következő része előbb a gyenge forgatókönyv, majd a rendező makacssága miatt kerül veszélybe, végül pedig a kilátástalan vitákból fakadó, már-már hisztérikus állapotok megoldhatatlannak látszó problémája veti a szakadék szélére, mivel a szerződésben foglaltak határideje vészesen közelít? Természetesen hamar megelégeli a dolgot, így kirúgások, átírások, majd a teljes stáb lecserélése után jöhet az egész hóbelevanc újragondolása, a sorozat újraindítása, s mindez alig tíz évvel a Pókember mozis debütálása után. Mindennek tetejében pedig a viszonylag rutintalan Marc Webbre ruházza a rendezés és a sikeres rebootolás felelősségét, ezt a minden szempontból nagy felelősséget, amihez nagy erő sajnos nem dukált.
Már a károsan hosszúra nyújtott expozíció megszellőzteti a gondok tárházát, Webb ugyanis hol unottan, hol pedig hadarva regéli el a mindenki által kívülről fújt eredetsztorit Peter gyerekkorától az iskolai incidenseken, reménytelennek tűnő szerelmen és azon a bizonyos pókcsípésen át, egészen a jó öreg Ben bácsi haláláig. Majd ezt követően ráereszti a Gyíkot New York lakosságára, a városi rendőrséget meg Pókemberre, csak hogy fokozza az izgalmakat. Az izgalmakat, melyekből oly’ kevés jutott a filmbe, hála a távolságtartó, abszolút érzelemmentes rendezésnek, amiből hiányzik a vitalitás, a lelkesedés és a képregényért való rajongás legkisebb szikrája is.
Webb túl sok mindent akar egyszerre elmesélni, de fogalma sincs, hogyan fogjon hozzá. Pedig az írók igyekeztek kisebb-nagyobb változtatásokkal, ilyen-olyan módosításokkal feldobni a történetet, csak kár, hogy ezen újítások egyike se igazán érdekes vagy lényeges, így inkább rontják, mintsem javítják az élményt. Mialatt a forgatókönyv feleslegesen tököl a dadogós Parkerrel és bárgyú párbeszédekkel kísért gimis esetlenkedéssel, nem marad ideje az igazán fontos dolgokra, ezért az események zöme csak úgy random bekövetkezik. Connors például az egyik pillanatban még meg nem értett tudós és segítőkész mentor, a következőben dühöngő gyík-szörny, húsz perccel később meg már őrült is. De az átgondolatlan, csapongó jellemábrázolás szinte valamennyi karakternél megfigyelhető. A következetlenség és a követhetetlenség dramaturgiai káoszában pedig Ben bácsi halála éppen olyan súlytalanul lebeg, mint amennyire a Gyík hiteltelen főgonosz.
A mindenféle cselekményszállal telezsúfolt, mégis igen vontatott történetmeséléssel szembeni elégedetlenségünket szerencsére nagy mértékben csökkentik a látványos animációkkal legyártott, lendületes és erőteljes akciójelenetek. A csipkelődő odamondogatásokkal kísért, akrobatikus bunyók igazi, laza pókemberes atmoszférát teremtenek, Webb pedig az idő múlásával látszólag egyre jobban ráérez a dolog dinamikájára, ami egy baromi kreatív, már-már feszült perceket eredményező csatorna-harcban kristályosodik ki, hogy később aztán minderről megfeledkezve, az év legfogyatékosabb, leggiccsesebb és leggázabb jelenetével készítse elő a végső leszámolást.
A szubjektív kamerával elmélyített falmászás és a hálóhinta pillanatai azonban az alant elterülő New York-i látképpel valami bámulatosan szép és bizsergetően hangulatos képsorokként olvadnak be a retinánkba, így a pazar látványvilág árnyoldalát egyedül a Gyík külleme biztosítja, aki mintha csak Voldemort és az Asylum Crocosaurusának szentségtelen frigyéből származó szerelemgyermek volna. Bután néz ki, na. Jó pont viszont, hogy legalább a kevés poén zöme működik, s ezek közül az egyik legviccesebb a Stacey kapitányt alakító Denis Leary személyének köszönhető, de a Stan Lee cameo se volt még soha ilyen ötletes és mulattató.
Kár, hogy ezekből az apró és jó dolgokból nem jutott több a forgatókönyvbe, de legalább időben elkészült a film, nem is lett nézhetetlenül rossz és a pénzét is megkapta mindenki. Így lett hát a reményekkel teli rebootból közönséges remake; a friss és energikus átértelmezésből felesleges önismétlés; a barátságos és közkedvelt Pókemberből egy elfuserált, kommersz popcornfilm, ami minden, csak nem csodálatos. 5/10