Sir Arthur Conan Doyle kultikus figurájának minden bizonnyal legextrémebb kirándulása a mozgókép birodalmában egy igen érdekes és nem kevésbé bátor kezdeményezés Guy Ritchie részéről, hiszen az ő Sherlockja nem az a kimért gentleman, akivel az eddigi feldolgozásokban találkozhattunk, hanem sokkal inkább egy akcióhős, aki magával rántja a rosszba szegény Watson doktort is. Ennek eredményeképpen pedig eddig soha nem látott elevenséggel és eszement attitűddel erednek egy baljós és minden eddiginél veszélyesebb rejtély nyomába.
Igaz, ami igaz; a két figura regénybeli első találkozásakor emlékeim szerint Watson legnagyobb megrökönyödésére Holmes éppen egy holttestet csapkodott a botjával, hogy megfigyelje, milyen elváltozások keletkeznek rajta. A különc, az igazság kiderítése érdekében akár a törvénnyel is szembemenő bajkeverő hajlam tehát mindig is ott bujkált benne, Ritchie csupán felnagyítva tárja elénk a karakter olyan más jellemző tulajdonságaival együtt, mint például a rendkívüli megfigyelő képessége vagy ökölvívó tudása, de ide sorolható még a megoldásra váró rejtélyes ügyek hiányának kínjából fakadó céltalan tengődés és önpusztítás a besötétített, ópiumfüsttől bűzlő szobában is.
Ez a hiány azonban nem sokáig áll fenn, egy Blackwood nevű, nemrég kivégzett bűnöző titokzatos feltámadása ugyanis egy olyan ügybe sodorja hőseinket, ami talán túllép a tudomány és a természet hatáskörén, és még Holmes briliáns elméjének is okoz némi fejfájást. Dolgát az sem könnyíti, hogy Watson közben gőzerővel házasodni készül, barátja eltávolodása pedig igen érzékenyen érinti a magának való nyomozót. Ez a már-már betegesnek tűnő kötődés Watson iránt azonban abszolút nem megalapozott, legalábbis azok számára, akik Ritchie filmjében találkoznak először Sherlock Holmes alakjával, mivel egyáltalán nem érezni a mögöttük meghúzódó, közös kalandokkal teli hosszú utat. Néha ráadásul egészen zavarba ejtő kettejük langyos interakciója, talán ezért is került a képbe a bájos Rachel McAdams által életre keltett Irene Adler, aki köztudottan az egyetlen nő a földkerekségen, aki megmozgatja hősünk fantáziáját. A kissé alacsony, zömök Downey Jr. amúgy meglepően jó Sherlock ahhoz képest, hogy alkatában jelentősen eltér a Doyle által megálmodott magas, szikár detektívtől, és Jude Law Watsonja pompás második embere a londoni bűnüldözés extravagáns duójának.
A nyomozást számos komikus pillanat és óriási műgonddal belassított akciójelenet dobja fel, mintha Ritchie kételkedett volna a történet erősségében, és megérzése nem bizonyult alaptalannak, mert a forgatókönyv Doyle történeteihez valóban nem ér fel, de a találgatásra sarkalló gyilkosságok, ill. az ügy nem eviláginak tűnő természetéből adódó állandó bizonytalanság legalább nyomokban emlékeztet a klasszikusokra. A film további erénye a XIX. századi London kormos, rideg hangulatának összeboronálása Hans Zimmer vidám, játékos dallamaival, ami egy mocskos, bűzös, mégis kedvünkre való atmoszférába helyezi hőseinket.
Sajnos azonban azt is be kell látni, hogy a poén- és pofonáradat bármennyire igyekszik is, egy Sherlock Holmes filmben bő két órára nem tudja maradéktalanul lekötni a figyelmet, így néhol döcögőssé válik. A néhány gikszert leszámítva viszont a világ legélesebb elméjű krimi-ikonjának a világ legélesebb elméjű akcióhősévé történő metamorfózisa egy könnyed szórakozást nyújtó popcornmozi lett, ami egyáltalán nem nevezhető egy rossz kísérletnek. 7/10
