Ha azt veszem, hogy a környezetemben anno jó páran a fagyott földig lehúzták a filmet, miközben a kritikák folyamatosan mennyországig dicsérő szavakkal illették, nem túl nagy meglepetés, hogy végül milyen két gondolatot váltott ki belőlem: 1, pozitívan csalódtam. 2, a negatív és a pozitív oldal is jogos. Neill Blomkamp rövidfilmje egész estés verzióvá bővítve ugyanis remekül példázza a társadalomkritika modern bemutatását, miközben az ál-dokumentarista opció néhol erősen áthajlik a nevetségesség határán túlra, ráadásul a végén ezt a fajta realista ábrázolást levetkőzi magáról. A District 9-ban mégis az a legszebb és legerényesebb vonás, hogy abszolút elgondolkodtatja és vitára készteti, megosztja a nézőit. De persze ha nem humánus, érző földönkívüliekkel, hanem kitaszított afrikai őslakosokkal rendezte volna meg első nagyjátékfilmjét Blomkamp, akkor inkább egy rétegdráma született volna belőle és a kutya nem beszélt volna róla ennyit. De Peter Jackson szponzorinjekciójának hála nem így történt.

A helyszín Johannesburg, ahol már 28 éve élnek - az emberi uralomnak hála - lepusztult gettókörnyezetben a földönkívüliek, azaz a Rákok. Miután az emberiség csak ennyi idő után véli úgy, hogy ki kell őket terelni a 9-es körzetből, Wicus Van De Merwe vezérletével nekiállnak őket kilakoltatni az addigi szemétdombjukról, a 28 éve egyre csak lepusztultabbá váló lakhelyükről. Ami természetesen nem tetszik nekik. A film első felében végigkövethetjük, ahogy Wicus egyenként bekopogtat minden faviskóba, hogy aláírassa a két lábon járó földönkívüliekkel a kilakoltatási végzést. Ugyan ezt most vérkomolyan írtam, de akárhogy nézzük, ez egyszerre röhejes és groteszk pillanatokat szül, amelyek végső soron pár széles mosoly után felettébb érdekessé teszik a cselekményt. Ezt fokozandó Wikus saját ügyetlenségéből eredő baleset, amely kezdi egyre rosszabb állapotba sodorni a főszereplőt - hirtelen rosszul lesz, elkezd hányni, és furcsa tünetek jelentkeznek nála.

Ennyi idő után az emberiség feltételezhetően megtanulta a Rákok nyelvét, ezért zökkenőmentesen elegyednek verbális vitákba, amely szintén kissé váratlan módon hat. A film pedig majdnem végig a magyarázatok fekete lyukába hajít minket, mert a legfontosabb kérdések közül szinte alig kapunk választ néhányra. Ez viszont éppúgy kiemelendő, mint amennyire lehúzandó, hisz a saját elképzeléseink rengeteg variációra engednek következtetni, amellyel éppúgy ki lehet magyarázni mindent, ahogy bele lehet kötni a legordítóbb hiányosságokba. Szóval a forgatókönyv gyengesége nem kifejezetten ebből a tulajdonságából fakad.

Amiben a District 9 ahelyett, hogy intelligens mozivá, és nem buta blockbusterré korcsosodott volna, az a logikátlan döntéshozatal. Hiszen az emberek, miért vártak 28 évet minderre? A Rákok civilizációja - amely fényévekkel fejlettebb az emberénél - miért hagyja, hogy egy nála fizikailag és - valószínűleg - szellemileg is gyengébb faj sarokba szorítsa, és kitaszított életkörnyezetbe helyezze őket? Amikor megjelennek a bűnözők, akkor miért nem verik vissza a támadásukat és miért hagyják lemészároltatni a saját fajtájukból valókat? Ez csak néhány alapvetően felmerülő kérdés. A nálam nagyobb zavart okozó jelenség, az maga Wicus karaktere volt: az idiotizmusból diplomázók mintapéldája. Annyi indokolatlanul buta cselekedetet hajt végre, főleg a film utolsó harmadában - a robotos akciójelenetnél egyenként téptem ki a hajszálaimat -  hogy az már-már lelombozóan irracionális. Sharlto Copley lerohanóan unszimpatikus, első szereplős borzalom - amely ízlés alapján korrigálható ugyan - de a végkimenetelt nézve a legzavaróbb. Ugyanis az együttérzést, a kapcsolati dramaturgiát keményen negálja, ezzel az utolsó képkockák érzelmi erejét zéróra redukálja.

Blomkamp a társadalomkritikai felhangon kívül egyvalamire még büszke lehet: a 30 millió dolláros költségvetésből kihozott látvány, a CGI környezetbe simuló hatása, és az akciójelenetek dinamikája fantasztikus. Ebből a szűk keretből ezt kihozni, az nem holmi átgondolatlan fércmunkára utal.

Miután Wikusról kiderül az igazság, ironikusan gyönyörű húzás, ahogy a nem rég vezetőnek felkért mukit egy pillanat alatt elfogadható veszteségnek kalkulálja a katonai erő. Ahogyan pedig ezt lecsupaszítva, erőszakos módon bemutatja a film, az több, mint kiábrándító, viszont kellően realisztikus. Wikus menekülési struktúrája már sajnos a forgatókönyv átgondolatlan részébe sorolandó - lásd a 4. bekezdést. Az ember és idegen közti kapcsolat szintén néhol felületes, de itt akadnak helytálló érzelmi reakciók - és hát a végére nem meglepő módon nem a saját fajtánknak fogunk szurkolni. Az biztos, hogy a District 9 érdekesen szőtt, elgondolkodtató sci-fi, amely mondanivalója abszolút jogos és dicsérendő, viszont néhol érezhetően többet kapott a nyakába, mint amit elbír. Első rendezésnek azonban abszolút elfogadható. 7/10