Keretes elbeszélések
Nem ritka a filmgyártásban, hogy egy ötlet megvalósítása bizony jó néhány évet várat magára attól kezdve, hogy a rendező(k) fejében megszületik a szkript. Pontosan ez a helyzet Lee Sternthal és Brian Klugman első filmjével is, melyben Bradley Cooper újra egy plágiumgyanús sztoriban kerül középpontba.
Arra a kérdésre valószínűleg csak a két rendező tudna értelmes választ adni, hogy miért igazolták le már a film kezdeti fázisában azt a Bradley Coopert, akinek hírneve még a béka feneke alatt tündökölt és a Másnaposok-hisztéria is jó néhány évre rá következett, azonban elmondhatjuk, hogy jó üzletet kötöttek. Mindegy, hogy a Lopott szavak már 1999-ben megszületett, casting terén viszont csak Olivia Wilde felett járt már el rég az idő, a plágium-kérdés továbbra is egyre aktuálisabb lesz manapság. Az már más kérdés, hogy teljes kategória – és stílusváltáson kellene átesnie az egész filmnek ahhoz, hogy kellően komolyan lehessen venni.
Talán a tíz év lehet a ludas, talán nem. Gondolná az ember, hogy ilyen tetemes idő alatt csak kiforrja magát a más tollával való ékeskedés története, de az olyan haloványként mutatkozott be 2012 derekán, hogy egyedül keretes szerkezete felett lehet még szó nélkül elmenni. Nem is kérdés, érdekes, hogy az említett szerkezetet hogyan használják fel a direktorok, az már szomorkodásra adhat okot, hogy három elsőre érdekesnek tűnő nézet közül gyakorlatilag az alibiként szolgáló képes a legjobban szórakoztatni a nézőt. A legmélyebb réteg ugyanis tényleg rejt magában potenciált: a fontossági kérdés tisztázása, a teljes elidegenedés a családtól, érdekek ütközése szolgáltat annyi drámai konfliktust, hogy legyen értelme foglalkozni vele.
Ezzel szemben sem a második réteg, melyben Bradley Cooper próbál dűlőre jutni, hogy mit is tehetne Jeremy Irons megkárosításának jóvátételére, sem a felszínen mozgó Dennis Quaid és Olivia Wilde nem képes aktívan fenntartani az érdeklődést. A majd kétórás játékidő ezáltal vontatottá, néhol totálisan érdektelenné válik, melyből érezhetően kispórolták a konfrontálódást és a feszültséget, mely végtére is az egész alapját képezi, más részről viszont muzikálisan képes csak a tetőfokra hágni.
Szép dolog volt Coopertől, hogy körülbelül egy évtizedig tartotta a szavát, miszerint főszereplőként fog tevékenykedni a produkcióban, hiszen a színész társaival együtt próbálja lendíteni a Lopott szavak színvonalát. Sajnálatos, hogy a történet egyébként nem lenne ódivatú, csak szegényes ingerarzenáljával nem sok érzelmet képes kiváltani, így a középszerűségbe süpped. 6/10