Minimalista, erőteljes és stílusos. A képregény ismeretének hiányában, az első film homályos, maradandónak jóindulattal sem nevezhető emlékének tudatában Pete Travis elbeszélése az első mondatban megemlített jelzőknek felel meg leginkább. A főhős karakterjegyei dominálnak, kihangsúlyozzák a fegyelem, az agresszió és az igazságszolgáltatás abszolút módon történő beteljesítését. A felvázolt jövőkép megfelelő aspektusa mentén hozza közelebb a nézőhöz a realizmus érzetét a különböző sci-fi eszközök felhasználásával.
Egy a lényeg: a film legalább olyan kemény, mintha Chuck Norris még meg nem alkotott energiaitalát kapta volna intravénásan csecsemőkorától kezdve.
A cselekmény, egyszerűségében már nem lehetne sallangmentesebb és lefaragottabb, de talán ez nem is baj. Mert ennek a piszkosul egyszerű történetnek a mentén - amelyről mindenkinek a tavalyi év indonéz akciófilmje ugrik be - bontakozik ki a rendfenntartás szolgálatában maximalista üzemmódra állított bírák értékrendje, látásmódja és fegyelmezettsége. Szabályrendszerük profán, színtiszta törvényszerűségre épülő kötelességtudat, amelynek szellemében a legcsekélyebb hibák is súlyos következményeket vonhatnak maguk után. Dredd ezért rögtön az expozícióban meg is kérdőjelezi feletteseinek azon döntését, hogy egy olyan újoncot állítsanak szolgálatba, aki bár nem sokkal, de nem érte el a követelményeknek megfelelő szintet. Viszont különleges képességének birtokában előnyre tehetnek vele szert. Így a film egyfajta beavatásként is szolgál, amely ezáltal a néző számára az asszimilálódás lehetőségével és megfelelő ismertetővel bírhat.
Akciófilm kifejezetten ritka esetben gyönyörködtet fényképezésében ilyen kreatív, maradandó beállításokkal és ötletekkel, de a Dredd bizony megérdemelten vívja ki ennek erényét. Szemkápráztató és hangulatfokozó nagy totálok fokozzák a megkapó atmoszférát, már-már videóklipszerű lassítások tornázzák egyre feljebb a cool faktort. De ezúttal nem pusztán annyi a funkciójuk, mint egy tetszőleges Zack Snyder produkció esetében, hanem konkrét cselekményszál fűződik hozzájuk - persze lételemük továbbra is a pofátlanul élvezetes gyönyörűségükben rejlik.
A képregény adaptáció és a sci-fi zsánerének keretében az ötven milliós költségvetés nem éppen magas, amelyből még így is meglehetősen korrekt színvonalat tudott kihozni a speciális effektekért felelős gárda, de azért némely cgi-vel felvértezett jelenetnél a kilógó lóláb esete befigyel olykor-olykor (a vér különösen tré). Ebből következhet az is, hogy az akciószekvenciái bár jók, de sokkalta expresszívebb, adrenalinfokozóbb hatást is elérhettek volna, ha mondjuk még ötvenmilliót hozzávágnak a finanszírozók.
Karl Urban tiszteletet parancsoló szája (mivel arcából többet egy pillanatig sem látunk), jelenléte és hanghordozása szinte tökéletes leképezése a karakternek. Lena Headey hipererőszakos, szétszabdalt arcú fő gonosza - aki egykor prostituáltként funkcionált, majd megelégelte és lemetszette a stricije golyóit (a fogával) - egyesek szerint nem elég erőteljes, mint a negatív bűnözői oldalt képviselő ellenpont. Véleményem szerint viszont messze egyedibb, mocskosabb, múltjából fakadóan kegyetlenebb nőszemély, mint a hasonló filmekben gonosz-morcos ábrázattal dohányzó rosszfiúk. Kifejezetten meghatározó alakja és markáns szereplője a Dredd-nek.
Szóval Pete Travis adaptációja ügyesen kerüli ki a legtöbb klisét, markáns atmoszférát teremtve ragadja meg a nézőt a nyakánál fogva és remekül mutatja be ezt a fegyelemtől duzzadó, saját nézetei szerint az igazságszolgáltatás meghatározó alakjává vált figurát. Épp ezért sajnálatos, hogy a bevételi adatokat elnézve az átlagnézők gyomra nem igazán vette be eddig, amit látott, így abortálva az akár nagyobb pénzből megvalósítható folytatás lehetőségét. Persze ez mit sem von le az értékéből. 7/10
Magyar bemutató: január 10.