Jean-Marc Vallée munkásságán merengve az embernek meg kell állapítania, hogy a csávó ahhoz nagyon ért, hogyan tegye érdekessé filmjeit. A C.R.A.Z.Y. című drámája egy kígyózó családi kálvária a legjobb fajtából (ami egyébként nem a legelső filmje, de nyugodtan tekinthetjük annak, mert fele-részt írta is), rá 8 évre megcsinálta az Oscart Matthew McConaugheynak meg Jared Letonak (Dallas Buyers Club), tavaly pedig megrendezte ezt a kaland- és életmódváltás-drámát, amivel megadta Reese Witherspoonnak - valószínűleg - élete legkomolyabb és legjobb szerepét.

Witherspoon egy közepes színész, illedelmesen szólva is maximum tűrhető, szóval nem kell annyira hinni azoknak a kritikáknak, amelyek agyonméltatják az érdemeit a filmben. De az tény, hogy meglehetősen érett alakítást nyújt, pucérkodik és mindent megtesz azért, hogy amikor a nagylábujjáról félig leszakadt körmét teljesen likvidálja, tökéletesen átéld a fájdalmát és vele együtt ordítsd magadban, hogy: FUUCK YOUU BIITCH!

A PCT egy több, mint ezer kilométeres zarándokút, amire Cherylen (Witherspoon) kívül hasonló személyes krízisekkel küzdő emberek, hippik és más elvetemült mazochisták vállalkoznak. Ez az út bizony egy tökéletes eszköz arra, hogy megváltsd magad, hogy újjáépíts belül valamit, ami eltört, hogy megtaláld azt ami már kurva rég elveszett. Cheryl is valami ilyen indíttatásból vágott bele ebbe az egészbe, és hogy miért, arra szépen lassan - de annál precízebben és ötletesebben - választ kapunk.

Mint mondottam, Dr. Szöszi sosem volt az a nagy talentum, így nem is ő a film első számú aduásza. A mozit Jean-Marc varázsolja egyedi színűvé, féktelenné, melankolikussá és érdekessé, ahogy a flashbackeket olyan speciális hullámhosszon fonja bele a történetbe, hogy a néző önkéntelenül átadja magát annak és vele sodródik. Legutóbb a The Leftovers kreátorai használták hasonlóan a visszaemlékezést (bár ők némileg más indíttatásból), de a Vadon egészen más. A Vadon pont úgy hozza be a történetébe az emlékeket, ahogy mi is nap, mint nap felidézzük őket. Egy-egy dal, egy szó vagy mondat, vagy valakire emlékeztető emberi arc idézi fel bennünk mindazt, amit méltán hívunk emléknek. Amely belénk égett, mert tegnap történt, vagy öt évvel ezelőtt, de bennünk van, és kitörölni nem, csak megfakítani tudjuk.

Cheryl élete tökéletesen összeomlott éppen abban a periódusban, amikor bőszen szajkózta, hogy minden rendben és tudja kezelni - mindig így kezdődik. Aztán a sok szar elért a nyakáig és a bűztől már ő is rosszul lett, amely felemésztette párkapcsolatát, majd életét és így határozta el magában, hogy változás kell. És mint tudjuk az út a fontos, nem a végcél. És az út az, amely segít Cherylnek kiirtani magából a démonokat, megfakítani a kínzó emlékeket és megbékélni, szembenézni a halállal, amely oly régóta kísérti.

A Wild Sean Penn Into the Wild-jának egy hasonló feminin interpretációja, még ha ugyan mondanivalójában egészen különbözik is attól. Viszont atmoszférája, narratívája határozott rokonságban van Penn mozijával - a jó értelemben. A természet könyörtelen olykor, de az út során megismert életek, személyiségek, és szituációk az életnek olyan hatalmas szeletét kínálják az embernek, amely nem csak, hogy elég ahhoz, hogy megbékélj önmagaddal, de értelmet és erőt ad egy szebb jövőhöz. 8/10