Végstádium.

A rendszer végül az önnön működési elve alapján okozott betegségét teszi elviselhetetlenné. A saját farkába harapó kigyó. Mert mindig van egy vezér a drogbárók között, aki nem hajlandó a kompromisszumokra, mindig van egy patkány, aki köp, mindig van egy csaló politikus, mindig van egy határait feszegető zsaru és mindig van egy a rendszer ellen küzdő, majd abba végül bedarálódó polgármester. És amíg ők léteznek, addig a játszma él. SPOILEREK.

A Drót befejező, ötödik évada már csak tíz részt ért meg, de nívójához mérten, mit sem veszített erejéből. A már-már kényelmetlenül közeli realizmusa senkit sem kímél, és ez az aspektusa bizony olyan állomáshoz is elérkezik, amely fájdalmas. De ettől működik. Ha érzed a vér ízét a szádban.

A polgármesteri székbe megérkező Carcetti még nincs felkészülve a rengeteg szarral teli palacsintára, amely a gyomrába kerül, metamorfózisa végül odáig löki, hogy gyakorlatilag olyanná válik, akik ellen harcba indult. Ebben gyökeredzik az évad alapvető konfliktusa. Az oktatási rendszer impotenciájából, a lejmoló öltönyös képviselők kapzsiságából, és az ennek következményeként születő támogatások megvonásából.

Nem csoda hát, hogy a jó öreg ír, visszatérve ahhoz, amiben legyőzhetetlenül kiváló volt, ismét dühös lesz. Piál, baszik, kimarad, rengeteget káromkodik és olyan mélyre süllyed a régi mocsárban, hogy csakis a whisky marad az egyetlen gyógyszer. McNulty karakterfejlődése mindig is viharokkal tarkított, tüzes-vizes tornádó volt, de ahogy David Simon öt évadon keresztül körülírja, majd búcsúztatja, azért díjat lehetne osztani.

Mindeközben új játékosokkal bővül a porond, a Sun napilap zsurnalisztái személyében, akik éppoly tökéletességgel simulnak be Simon Baltimore-i játszmájába, mint bármelyik utcasarkon áruló fekete kiskölyök.

De a változás elkerülhetetlen. Az új generáció jön, hogy elfoglalja helyét, a rangok fokozódnak, a politikusok sározódnak. A negyedik évadban felnevelt srácok sorsuk elkerülhetetlen hálójának lévén mind besorozódnak, ki ide, ki oda.

Omar Little. A kívülállók általában érdekesek, de a Wire egyik kulcsszereplője az évadokon keresztül szabályosan ikonná lett. Aki látott már életében néhány hasonlóan utcaszagú sztorit, az tudta, hogy hiába telepedett le végül szalmakalapban oldalán spanyolokkal, Omar az egész élete által gerjesztett, alkalmazott és elszenvedett erőszak áldozatává válik egyszer. A tajtékzó, survivor-üzemmódba kapcsoló, a bosszúvágyban nyakig gázoló törvényen kívülivel egyszer csak olyan történik, ami nyersebben nem írhatná körül a Drót realisztikusságát. Csak végbemegy (és tudod, kibaszottul fáj).

De végtére az ötödik évad frappánsan foglalja össze az egész elbaszott Baltimore-i rendszer működésképtelenségét. A rákfenéjét, melytől oly régóta szenved. És mindezek ellenére, megtartva annyi epizódon át cipelt realizmusát képes előrukkolni egy minden szálat elvarró, az ember arcára mosolyt (McNulty "búcsúztatója") és egyben könnyeket (Bubbs a csoportban) tapasztó másfél órás befejezéssel, amely semelyik karaktert sem bagatellizálja el egy percig sem. Még magát, a szenvedő Baltimore-t sem. De egy embertől, aki ennyi ideig képes volt fenntartani ezt a hibátlan televíziós-filmregény komplexumot, ezt el is várjuk. 9/10