Szeretem az egyszerű horrorokat. Amikor mindenféle misztikumtól, az okkultizmus bármilyen megnyilvánulási formájától mentesen lecsupaszítva csak az ember színtiszta kegyetlensége, perverziója és állatias énje bugyog a felszínre. Zsigerien, tudattágító pirulaként csöppen a néző elméjébe. A Would you rather ennek a zsánernek ugyan már egy sokadik, felhígítottabb kis költségvetésű darabja, de a maga nemében még így is kellően impresszív.
Nyolc vadidegen személy kap vacsora meghívást egy arisztokrata puccos birodalmába, ahol egy játékot fognak játszani. Természetesen a megmérettetés egy valag maniért zajlik, de a kiesőket ez esetben nem vigasztalja a "részvétel a fontos" filozófiája, hiszen életük utolsó perce egyenértékű a játékból való búcsúzással. Mindnyájuk koldulni van itt, ki ilyen, ki olyan defektusokkal, függőségekkel, megmenteni való rokonokkal. A szabályok pofonegyszerűk: "mit szeretnél jobban?" Az "A" variánsot mellyel saját magadnak okozol fizikai fájdalmat, vagy a "B" variánsot mellyel a melletted ülőnek szerzel néhány fájdalmas percet. A show-t a műfaj ékköve, Jeffrey Combs szociopata, túljátszott, de alkalomhoz illő figurája vezényli körről körre a kéjes élvezettől arcára ragadt tenyérbemászó mosollyal. Szóval kezdetét veszi a játék - némi bemelegítés is adva van - és az első körben csak rajtad múlik, hogy téged basznak meg árammal vagy a szomszédodat. A távozás nem opció, kivéve ha golyóval a fejben szeretnéd abszolválni. Let's play the game!
A Would you rather kétségtelenül abból a szcénából származik, melyre a Fűrész-filmek erőteljesen rányomták pecsétjüket (bár annak zseniális filozófiáját egyik sem képes elérni) azaz: az egyén saját, szabad akaratából való döntési jogának biztosítása. Az ok voltaképpen mindegy, hogy az életed vagy egy platónyi zsé a hátralévő időre, vagy jelen esetben mindkettő, a lényeg maga a döntéskényszer. Az emberi morál és etika farkastörvénnyé degradálása, miszerint vagy összetartásra és csapatjátékra buzdítasz, vagy mihamarabb likvidálsz, önzőn törtetsz és nyersz (Sasha Grey nem csak pornóban, hanem horrorban is jó, legalábbis amikor utóbbit játssza).
David Guy Levy filmje ezért üt igazán: vaskos hentesbárddal szeleteli az empátiát, beleérzést, agyalást erőltetve nézőjére. Te mit tennél?! Mennyit vállalsz, mennyit bírsz és meddig bírod?! Az emberi tűrőképesség határait meddig görbítheted egy rakás pszichopatával magad körül.
Levy viszont nagyon okosan ráérzett egy fontos dologra. A manapság egyre vériszamosabb, kelendőbb torture-porn erőszakhullámmal ellentétben szubtilis módszerességgel közvetíti a kötelező brutalitást. Elhinti a magot a néző agyába, hogy annak fantáziája indítsa be a folyamatot, minél keményebben, nyomasztóbban rátelepedve gondolataira. De ne aggódjatok, azért van vér és hússzaggatás, annyi amennyi szükséges.
Az aberrált, mocskos atmoszféra azonban egy ponton, mintha meginogna, nem merne szintet lépni a kitaposandó ösvény mentén némi hiányérzetet hagyva maga után. "Csak ennyi?! Újabb kört akarok!" - szólal fel a néző a fotelből.
Ezt enyhítendő a finálé meztelen realizmusa, az elszenvedett atrocitások, a trauma és sokk kettős vegyülete a háttérben mindvégig ott zakatoló motivációval (mely újra és újra ragyogó időben bukkan fel), amely végül eléri a teljes átváltozást. Emberből vadállat lesz. És ez a film van olyan geci, hogy túljutva, megtörve, kívül-belül vérezve még az utolsó pillanatban a körmöd alá tuszkoljon egy borotvapengét. 7/10