Mi történik, ha néhány életunt fiatal felbérel egy túravezetőt, hogy vigye el őket a ’86-os csernobili atomkatasztrófa helyszínének közelében elterülő, Pripjaty nevű, azóta is kihalt városba? Segítek: természetesen ideget lelnek. Mivelhogy a radioaktív sugárzástól vérszomjas hajléktalanokká mutálódott emberek hordái támadnak rájuk, meg egy falka kóborkutya és egy panellakó cgi-medve. /Kreativitás level 85/
A Paranormal Activityt is jegyző Oren Peli találta ki állítólag teljesen egyedül, bárminemű külső segítség nélkül ezt a fantasztikusan egyedi alapszituációt, ami már messziről is annyira röhejesen elcsépelt, zsékategóriás selejttermék kesernyés verejtékszagát eregeti magából, hogy talán még semelyik huszadrangú rendezőnek nem volt pofája előállni vele – bár bevallom, nem igazán merültem el a hasonló témájú filmek utáni kutakodásban. Mindenesetre hogy Peli a forgatókönyv összerondítása után a rendezést másnak passzolta, némi bizakodásra adhat okot, ám a remény e csalfa szikrája is igen hamar kihuny, hogy átadja magát egy kétségbeesett tanácstalanságban botladozó rendező teljesen életképtelen projektjének.
A tökéletes érdektelenségben kallódó karaktereket szokás szerint ismeretlen, feltehetően valamelyik rosszabb főiskola színjátszó körének lemorzsolódott ripacsai gyömöszölik bele a kliséktől hemzsegő, borzasztó fantáziátlan történetbe, miközben a kiábrándítóan ötlettelen eszközökkel riogató, egyébként marha félelmetesnek szánt jelenetek önmaguk paródiáiba hajlanak. A rengeteg kínosan erőlködő, ám harmatgyenge hatást sem kiváltó próbálkozás után az éjszakai út közepén mozdulatlanul álló, majd hirtelen eltűnő kisgyerek kliséjénél már magzatpózban pityeregtem, de a fájdalmas infantilizmussal megvert végkifejlet velőtrázóan ostoba fordulata traumatizálja csak igazán az idegrendszerünket.
Ha mindez nem lenne még elég elkeserítő, sajnos tovább kell borzolnom a kedélyeket. Az ún. found footage filmek kamerával szaladgáló hülyegyerekét elhagyó operatőri munka a szubjektív kamera érzését próbálja imitálni siralmas hozzáállással, ugyanis a kép remeg, mint a puding, vágás helyett ide-oda cikázunk a beszélő felek között, az ijesztőnek szánt jelenetek képsorainak kaotikus fejetlenségbe torkolló kapkodásáról meg jobb mélyen hallgatni – kellemes hányingert mindenkinek.
A tagadhatatlanul elsőfilmes Brad Parker ráadásul még a lehetetlennel kacérkodva egy épkézláb atmoszférát is képtelen megteremteni ebben a nyilvánvalóan horrorfilmbe kívánkozóan kísérteties környezetben, így tulajdonképpen a minimális elvárásokat sem teljesítve járatja le magát minden téren, egy végtelenül unalmas, együgyű és –mondjuk ki – kurvaszar filmmel. 1/10