Rengeteg előzetes, felhőkarcoló magasságokba kúszó hájp után végre megérkezett a tél, avagy visszatértek George R.R. Martin Westerosi karakterei a tévébe. Természetesen a készítők és a szereplők fűt-fát ígértek, monumentális csatákat, sárkányokat, patakvért és könyvhűséget, amit megannyi különböző módon igyekeztek minél előbb biztosítani a rajongók, a közönség számára. Az HBO netes videótárától kezdve a kódolatlan vetítésig itthon is kijutott a jóból, de nézzük, hogy az óriási várakozásoknak miképp tett eleget - eleget tett-e - a második évad kezdőepizódja.
Westerosban elpattantak a húrok: a hideg szelek borzongatják a nyakunk, a trónon egy pökhendi, gyarló pöcs ül méltatlanul, a Targaryen hercegnő elvesztette barbár férjét, s helyette sárkányokat szült neki a végzet egy kietlen sivatagban, Robb Stark vérbosszút esküdött apjáért, a Lannisterek hatalma veszélyben, de gazdagságuk továbbra sem apad, Havas Jon fattyú vándorol, a kisinas cselszövők pedig még sosem élvezték ennyire a háborút - vagy annak hideg előszelét. Visszatért mindenki, akit utáltunk és szerettünk, rajtuk kívül pedig a karakterekben amúgy sem szűkölködő fantasy felvezetett néhány újabbat, aki kiéhezetten és vadul a vastrónra hajt. Közülük elsődlegesen a néhai király testvére(?) Stannis Baratheon érkezik, hogy elfoglalja, ami őt megilleti, oldalán Melisandre úrnővel, és a már első látásra meghatározó Ser Devos segítővel (Liam Cunningham-nek a középkor bűzös, véráztatta csatáiba kellett volna születnie, karddal és baltával a kezében).
A sorozat körüli őrült rajongást erős túlzásnak érzem, pláne egy évad után, de az szemmel látható tény, hogy Martin karakterei még csak véletlenül sem fehérek vagy feketék, és olyan sokrétűek, ádázak, perverzek, gyarlók, misztikusak...hogy éjfélig lehetne sorolni a rengeteg karakterjegyet, ami kétségkívül a sorozat esszenciáját adja. A mocsokban fogvatartott Jaime Lannister és Robb Stark között elhangzó párbeszédnél, amely azt taglalja, hogy a vérfertőzésből származó fattyú mekkora felfordulást fog okozni, már csak az a jobb, amikor Tyrion hanyagul elegáns módon bevonul a királyságba és eszméletlen élvhajhászattal közli, hogy átveszi az uralkodó segítőjének szerepét, amire a hatalomról egyéni nézeteket valló Cersei kisebb idegroham keretében reagál.
A többtucatnyi szereplő miatt, ahogy az várható volt, a cselekmény néhány lépésnél többet nem haladt előre, de ennyi temérdek figura mellett, egy 50 perces játékidő keretein belül ez nem is csoda. A visszatérő szereplőknek fel kellett bukkanni, az újakat fel kellett vezetni, de hogy a hardcore rajongók rögtön ráharapjanak, azért néhány abszolút hatásos jelenet is bekerült a kezdésbe. A 15%-kal megnőtt költségvetés tehát az első évad fináléjának végén sikoltó sárkányokat is felelevenítette számunkra, sőt, még egy másik fontos meghatározó állatot szintén felvonultatott, kifejezetten találó módon.
A pöffeszkedő, ám kissé mozdulatlan cselekménybe ennek ellenére még csöcsöket, kardpárbajt és udvari bolondot is sikerült csempészni, a gyönyörű atmoszféradús helyszínekből pedig csak úgy áramlik a hangulat, legyen az a vérfagyasztóan jeges észak, vagy a tűzforróan perzselő sivatag (a több országban való forgatás minden centet megért).
Habár a minimálisan pergőbb, feszesebb cselekményorientáltság nem válna hátrányává, a kezdésben nem kellett csalódni, az előző évados szintet javában verik, az intrikák szépen bontakoznak ki, a hangulat pedig önmagában pozitívum, ha azt veszem, hogy fantasy-t elvétve nézek vagy olvasok. A tél ideért. 7/10
