(A cikk másodközlés, először a Filmdroidon jelent meg.)

A film műfaji besorolásai között nem szerepel a krimi több adatbázisban sem. Hm. Ha a Szemekbe zárt titkok nem egy szövevényes, embert próbáló bűnügyi regény tökéletes megvalósítása vásznon, strukturált érzelmi szálakkal, akkor Michael Bay a legjobb rendező a világon. Tömör, egységes, részletekbe bocsátkozó történet, szerelemről, gyűlöletről, hatalomról, barátságról, 25 évnyi tömény kopó életről, amelyben mindenki megkeresheti, hogy mire érdemes belőle emlékezni és mi az, amit el kell felejteni. Mert az emlékeinken kívül mindent meg tudunk ölni. Benjamin Esposito egy megkeseredett, s mára talán kiüresedett, megőszült zsaru, aki nyugodt évei elébe nézve, úgy dönt regényt ír. Könyvet ír, arról az ügyről, amely szinte egész életén át hajtotta, amelyből megtanulta milyen a veszteség, a megerőszakolt és múltba omladozó szerelem, és a kimondatlan, szemekbe zárt titok.

Esposito emlékeibe mélyedve tárul fel előttünk az egész eset: egy nemi erőszak és gyilkossági ügyről van szó, amely akit érintett, annak a lelkébe olyan mély mocskot égetett, hogy nincs nap amikor ne jutna eszébe - már ha még él. Többet nem érdemes elárulnom, mert ez a film pont attól zseniális, ahogy szépen, részletesen bomlik ki a néző szeme láttára.

Juan José Campanella (a rendező úr) finom argentin eleganciájának esszenciája társul olyan érzelmekkel, emberi érzésekkel és sorsokkal, amelyek olyanok, mint a véres lábtörlő: elborzaszt, mielőtt beenged. A cselekmény kiforrott és egységes, amiben bőven van idő a karakterek kibontására, megismertetésére. Campanella mindezt úgy képes csavarni, hogy szinte észre sem vesszük, de a szereplőit beolvasztja a lelkünkbe. Innentől pedig nem kérdéses, hogy a motivációik és a történetük gyomorba maróan kíváncsivá tesz minket. Esposito személyében Ricardo Darin nyakig szakállban, szimpatikus és kedvelhető, vérmérsékletét néha szabályozni képtelen férfi, akinek mégis abban rejlik a legnagyobb ereje, hogy öregen annyira bölcs és gondolat-teljes, hogy tökéletesebb embert találni sem lehetett volna a szerepére. Irene megformálója az elbűvölően kellemes szépség Soledad Villamil, de a férj és az alkoholista karaktereket életre keltő színészek is felejthetetlenek. Az összes karakter stabil és mély, túljátszásnak nyoma sincs, egyszerűen mindegyikük hiteles és remek játékkal kápráztat.

Ez a hitelesség, a görcsmentes mesélés a film minden percére igaz: dinamikusan gördülve halad a cselekmény, giccsmentes, a figyelmet néhány pillanattól eltekintve folyamatosan fenntartó regény, amelyet nem olvasunk, hanem nézünk. Annyi eredetiség és kreatív elem bukkan fel a filmben, hogy ha Hollywood véresre csapkodná a homlokát sem tudna kiizzadni magából a közelébe érőt sem - a stadion jelenet, a liftbeli kettéroppantó feszültség és még van bőven. Mégis a legszebb vonása, hogy végtelenül őszinte. Nem vezet meg, nem idealizál túl és még csak hivalkodni sem akar. Tiszta film, amelyben mégis megannyi gonoszság, igazságtalanság és érzelmi sokszínűség bújik meg, hogy az már művészet. A szerelmi szálat sem taszítja az ember arcába, mégis már a kezdőjelenettől kezdve érzékelteti magát egyetlen pillantásban, diszkréten. Mégis talán az egyik hibája az, hogy nem tudja akkora hangsúllyal átadni, azt a szerelmet amit az egész cselekményben végigvezényel. Ugyan szép, és tiszteletre méltó a letisztultsága, de valahogy nem olyan átütő, mint amilyennek szánták. Ehhez kapcsolandó másik negatívum, hogy néhány helyen leül, és bizony hiába annyira komplex és jó, a játékidő faragásával még jobb lehetne.

Az ügy felfedése, kifutásának fináléja viszont akkora bravúr, amilyet 5 évente egyszer látni csak filmben. Annyira sokkol és ledöbbent, mert teljesen másra asszociálsz és egyszer csak bumm, lecsap és nem akarod elhinni, hogy ez így lehetséges. Érzelmi és szellemi csúcspont, amelyre számítani valószínűtlen és emiatt robban zsigeri erővel. Az Argentin filmgyártás csúcsa. Többen állítják, hogy a - tízszeresen megérdemelt - Oscar-díj miatt kapott ekkora visszhangot DE: azon kívül, hogy minden perce megérdemli, személy szerint én a megtekintés után szembesültem vele, hogy az akadémia megjutalmazta, de ha ez a film nem érdemel díjat, akkor semmi. Minőségi alkotás, amely tele van erővel és őszinteséggel. Ritka kincs ez manapság. 8/10