Neil Marshall neve ismerősen csenghet, hiszen az elmúlt évek egyik legkomplexebb horrorját tette a le az asztalra The Descent (A barlang) címen. Profin fecskendezte tele feszültséggel a túrázni induló fiatal barlangászó csajok történetét, akik nem sejtették, hogy a csákányt ezúttal másra is kell majd használniuk, mint az eredeti rendeltetése. A Descent egy vaskos, szilárd szerkezetre felhúzott adrenalin-bomba, ami a Dog Soldiers-ről nem mondható el, sőt, kifejezetten ambivalens, hiszen újra és újra szétesik a film - hol az akciók, hol a forgatókönyv miatt - apró húscafatokra. A vérfarkas mítosz korrektül történő filmbe adaptálása amúgy sem könnyű feladat, számos elkeserítő példa akad rá, és hát Marshall első rendezésében sem sikerült.

Pedig ígéretesen kezdi el építeni a karaktereket, ideje korán nem mutat túl sokat, és az ember még kíváncsi is rá, hogy mit fog kihozni belőle. Egy kommandós felderítő egység a felső-skóciai erdő közepén kezd bele éppen aktuális gyakorlatába, ahelyett, hogy az Angol-Német focirangadót bámulnák otthon sörrel a kezükben. Egy különleges osztag ellen kell menniük, de mire megtörténne a nagy találkozás, egy szétmarcangolt marhatetemmel, a különleges osztag elhagyott holmijaival és eltűnt holttesteivel lesznek gazdagabbak - vagyis hát utóbbival pont, hogy nem. Az őrmesterük viszont három mély sebbel a mellkasában túléli, amit a csapata nem tudott, és a sokktól megtépázva azt hajtogatja, hogy: "Ezek többen vannak..". A kutyarasszista sebesült őrmesterrel kiegészülve a nyakukba veszik az erdőt, ami nem tart túl sokáig, mert hamar megtapasztalják az éhes, skót vérfarkasok étkezési szokásait. Nagy menekülésük közepette pedig egy éppen(!) arra járó fiatal hölgyemény segít nekik menedékre lelni a kietlen erdő közepén.

Nem ugrunk egyből fejest, szépen felvezetve jutunk el a film gerincéhez, ami viszont elég görbe és erőtlen. Az osztag tagjairól pont annyit tudunk meg, ami elegendő, nincs szükség felesleges karakterizációra, néhány egysoros bőven elég hozzá, hogy a helyükre tegyük és aszerint kezeljük őket. Ez még egészen szimpatikus vonásként hat az elején, később viszont már érződik, hogy többet akar előcsikarni belőlük a rendező, mint amik valójában. Ezzel még nem is lenne akkora gond, csak hát az akciójeleneteket jellemző feszültség a zérót súrolja, és ami a legnagyobb rákfenéje - és egyik főkérdése - a farkasember filmeknek, az a szörnyetegek kinézete, megfelelő ábrázolása. Dicséretes, hogy az ultragagyi számítógépeffekteket lehúzták a klotyón és valódi, maszkba bújtatott emberek látják el a gyilkológépek feladatát, de ezt leszámítva csak gyenge közepes teljesítményre képesek. A félelemfaktort el lehet felejteni és sajnos a mozgásuk, az emberekkel való konfrontációik sem elég erőteljesek, mondhatni langyosan semmilyenek.

Amivel viszont nem spóroltak az a vér, és a belsőszervek nagy mennyiségű arcba tolása: a tábornok kiszakadt belekkel iszkol, amit a legjobb katonája tömködött vissza a gyomrába. De emellett akad néhány egészen ígéretes fegyver, amit aztán nem használnak eleget, amiért kár. És igazából a pozitívumok sora azt hiszem ezzel véget is ért, ugyanis a faházban rekedt banda, egyre több és nagyobb méretű idiotizmussal vértezi fel egymást, amitől az akciók folyamatosan szétesnek, már-már nevetségessé válnak - lásd a klotyón gubbasztó vezetőt öngyújtóval a kezében. A cselekmény totálisan elérdektelenedik a végére, senkinek sem lehet szorítani, ráadásul Marshall akkora klisédurrogtatásba kezd a film utolsó harmadában, ami még akkor is ordenáré módon kiábrándító, ha eddig sem rendelkezett túl sok eredeti tulajdonsággal a film. A mellékszerepekben általában jól teljesítő Liam Cunningham és Sean Pertwee sem képes megmenteni ezt az akcióhorrort, és sajnos emlékezetes sem lesz az alakításuk, bár azért egy megfelelő szintet végig tudnak hozni. A konklúzió tehát, hogy aki teheti, az Neil Marshall-al való ismerkedését a második rendezésével kezdje: mert az brutális, erőteljes és hatásos, míg ez..5/10