Emlékszem még alsóban felvetődtek kételyek az ember fejében, ha valaki megkérdőjelezte Seagalt vagy Van Dammeot és bizony erős és masszív lebuzizás várt arra, aki ócsárolta őket. Mert mi az, hogy gyerekkorunk akciósztárjait egy felböfögött félmondattal elintézze bárki, és habár Van Damme mindig nagyobb személyes favorit volt, az Úszó Erőd Casey Rybackjével sem baszakodhatott senki. A Tisztítótűz már a leszállóágban készült, gyerekként viszont pont elég tökös és vicces akciófilm volt esti mese helyett, ahhoz hogy elszórakoztasson minket és másnap elmesélhessük, hogy a lófarkas aikidomester milyen csuklóból indított fogással törte ketté néhány maffiózó kezét vagy lőtte szét a lábfejét annak, akiből ki akart csikarni egy vallomást.

A Glimmer Man-t viszont pont úgy megviselte a kivénhedt idő, mint főszereplőjét, aki ma már inkább járőrözik egy realityben vagy közelharcot oktat, de ugyanolyan filmeket forgat, mint a '90-es évek közepén, azzal a különbséggel, hogy eltelt 15 év, magára szedett vagy 30 kilót, dublőrt használ és bár szomorú kijelenteni, de önmaga paródiájává vált.

Jack Cole (Seagal) nyomozó hézagos múlttal kerül egy másik rendőrkapitánysághoz, mert az előzőn túl buzgón hirdette a buddhista igét, ezért áthelyezték. Vagy azért, mert túl sok embert nyírt ki - nem tudni. Egy sorozatgyilkosság ügyében indul nyomozás újdonsült társával - a kevésbé tehetséges Wayans tesók egyikével - ami végül egy orosz maffiabosszúba torkollik, ahol az első név a halállistán természetesen Jack Cole. Közben némi terrorizmus felhang is érzékelhető, de valójában totál lényegtelen a cselekmény, hiszen a hangsúly az akciókon és a humoron van, a többi csak körítés, mint megannyi Seagal produkcióban.

"Nem szabad verekednem, tiltja a vallásom."

Az idő mulandósága ugyan rengeteg emléket felnagyított - lendületesen szikár és gyors ökölharcok, elsöprő erejű robbanások éltek a fejemben - de a humort csak le kellett porolni, igaz mára kissé recsegős és néhol izzadságszagú, ugyanakkor pont annyira régimódi és lezser, amely kellemesen szórakoztatóvá teszi. Remek egysorosok, működnek az ugratások a két zsaru között - a Casablanca párbeszéd hatalmas pillanat, - Seagal öntelten nagyképű és olyan kígyóbőr kabátban feszít, amit ha meglátna egy orvvadász azon nyomban lőne és Kiskunbögöde-alsópusztáig futna vele. Keenen Ivory Wayans a nem túl tehetséges tesók közül is a középszer, akcióban kifejezetten rossz - pedig a Szimatnak szemét, szemétnek szimat szintén klasszikus akció volt tőle gyerekfejjel - humorban viszont tűrhető, és passzol a karaktere a Buddhista zsaru mellé.

Nem érdemes szépítenem, az akciójelenetek elnagyoltak és néha hihetetlen rosszul koreografáltak, de azért akad köztük egy-két egész szórakoztató darab is. A legzavaróbb az eszméletlenül mellényúlt vágó munkája, aki szinte megtöri a jelenet dinamikáját, amitől az darabos és szaggatott érzést kölcsönöz, és ennek tetejében sokszor kapkod, nem hagyja, hogy végigfusson kellő tempóban a harc és egy hirtelen pofonnal vagy erőltetett hatásvadász húzással zárja azt le. Ennél már csak a soundtracknek titulált akármi borzalmasabb, ami megpróbálja aláfesteni a görcsös ökölharcot. Seagal viszont, ahol lehet kitesz magáért, vibrál a keze a levegőben, megpróbálja minél élvezhetőbbé tenni, azt amit a vágó igyekezett elrontani. Természetesen B-filmes viszonylatban tessék olvasni az előbb leírtakat, hiszen másképp értelme sem lenne nézni - amikor Seagal kirepül az ablakon és a másodperc törtrésze alatt esik be egy másikon, ami kb 3 méterre található, ott nem tudtam nem a fejemhez kapni.



A végjáték rendkívül rosszul komponált, olyan mintha még csak a film közepén lévő akciójelenetet látnánk, holott ez lenne a nagy leszámolás, az utolsó tűz- és aikido csata, de amint véget ér, a megtippelt végkifejlettel, már csak Ivory Wayans utolsó mondatai próbálnak szépíteni rajta, amik sajnos nem elég ütősek, ahhoz, hogy elnyomják ezt a hiány- és csalódottságérzetet. Mivel kölyök-klasszis volt nálam, így nem bántam az újranézést, viszont az idő fogai igencsak megtépázták a Tisztítótüzet. Na talán majd legközelebb előveszem a Nico-t vagy a rengetegszer látott Úszó erődöt. A nosztalgia faktor miatt, egy 6/10-et szavazok meg. Nem az az igazi classic shit, de feleleveníteni mindenképp szórakoztató volt.