Ezt a címet választottam az írásomnak miután megnéztem számos Amerika modern kori háborúival foglalkozó filmet. Elindultam a Vietnammal foglalkozó filmek (A szarvasvadász, Apokalipszis most, Mash, Acéllövedék) adta  vonalon, hogy utána egy Öbölháborús kitérőt (Sivatagi cápák, Bőrnyakúak) kanyarítva végül a még most is aktuális iraki helyzettel (Bombák földjén) zárjam az elmélkedést.

A huszadik században végérvényesen, és veszedelmesen megváltozott a hadviselés, a katonákat már gyakran több ezer mérföldre vezénylik eredeti hazájuktól, és az ölés gerjesztette kielégülésükre apellálva próbálják őket lelketlen gyilkológépként megnyerni egy olyan célhoz, amit nem értenek, és amin még gondolkodniuk sem szabadna. Miközben az országokban egyre szűnik meg a sorkatonaság, mint egy letűnt kor nyűge, ezzel is mítikus ködbe emelve azt a valóság alapú közhelyet, hogy a háború természetéről csak az tud annak érdeme szerint nyilatkozni, aki benne él. Csupán általánosságokból indulhatok ki ezért én is, amikor erről a képi ábrázoláson keresztül írni akarok.

Egyik ilyen, hogy a háború időtartalmának előrehaladtával növekszik annak értelmetlensége (ebben pedig a vietnami háború a maga örökkévalóságával nagyszerű példa). Ez köszön vissza az Apokalipszis most szürreális látomásában kiegészülve a globális világ első kételyeivel (miért pont az amerikaiak igazsága lenne a leghelyesebb), miközben zseniálisan szakítja el szereplőit a civilizációjuktól, hogy egyre mélyebbre haladva saját személyiségük bugyraiban (nem győzöm dicsérni a nagyszerű operatőri munkát, amelynek eredményekként szinte vérben úszik a folyó, amelyen a hajó utazik felfelé), hogy Willard kapitányban megfogalmazódjon az, hogy valójában a semmiért harcoltak, és látszólag két lehetőség áll előttük az utazás végén istenné válni vagy gyilkossá. Ezt az utat Kurtz ezredes végig is járja, de ő képes feloldani ezt az ellentmondást, ami miatt a vezetés őt halálra fogja ítélni.

Nosztalgia, erőtlenség, vontatottság és össze nem illő jelenetek sorozata teszi középszerűvé Florian Henkel von Donnersmarck Utazóját.

Alapvetően semmi baj nincs abban, amikor egy bizonyos korosztályos ízlést akarunk megszólítani a filmünkben, mert igen is vannak más típusú akcióhősök, mint a 80-as évek fél hadsereget legyűrő izompacsirtái. Ezt a hullámot lovagolta meg a Mr. és Mrs. Smith, majd a Kéjjel-nappal is.

Rendezte: Michael Dougherty

Mivel a Halloween kapcsán mindkét blogon rögtön erre a filmre gondoltak, így törvényszerű, hogy a hétvégi dömpinget ezzel kezdjük.

A rendezőnek ez az első komolyabb rendezése, íróként meglehetősen vegyes a filmográfiája, hiszen egyrészt ő írta a X-Men 2-t, ugyanakkor az über-ZS-kategóriás Bloody Mary-t is. Aztán egyszer csak előrukkol egy olyan nagy durranással, mint ez.

A történet elsőre igencsak zavaros, olyan mintha az alkotók csak gyors egymásutánba hányták volna az ötleteiket, csak, hogy mindenki érvényesülhessen. Aztán a végére egy olyan szépen kidomborított történetet kapunk, hogy csak ámulunk. Megszűnnek az üresjáratok, minden egy nagy egész lesz. Éppen ezért nagyon nem is bonyolódnék bele a történet leírásába, maradjunk annyiban, hogy az alábbiak megtalálhatóak benne: démonok, zombi gyerekek, vámpírok, farkasok, gore, pszichopata sorozatgyilkos, sötét titkok, cicik. Remélem ezzel mindenkinek felkeltettem az érdeklődését. Mindazonáltal van egy közös pont, ami arra szólít fel, hogy tiszteljük az ünnepet. Vagyis a tököket ne rongáljuk meg és adjunk édességet a „balázsoló” gyermekeknek. Igaz, minket ez annyira nem érint, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a film elsősorban az angolszász területeken élőket érinti.