Dane Cook-ról általában kétféle vélemény tükröződik vissza: az első a szánalmas bunkó seggfej, akit szép számmal utálnak, a másik akiért megvesznek az amcsik, ahogy ezt a stílust sajátságos formában kombinálja, és baromi jól előadja, ezért főleg a saját korosztálya meglehetősen kedveli. A filmjeiben általában verbális pankrációval szórakoztat, az oltásai már-már művészi szintre emelkednek, és ezen a karakteren kívül szinte semmi mást nem tud mutatni - ami nem feltétlen baj - így semmi meglepetés nincs, hiszen ez kiválóan működik, ráadásul a zsebpénz faktor sem lehet kicsi, ami a bankszámlájára vándorol egy-egy film elvállalása után. Ennek a művészies megalázásnak az esszenciája, a Spanom Csajában jut el csúcspontjára, - személyes kedvencem tőle - aminek az első fél órája rekeszizomgörcsöket képes okozni, amikor a kedves randialanyokat a koszos aszfaltig szégyeníti, majd hazamegy és bevág pár üveg sört. Sajnálatos módon, ebben a filmben az önalázás fogalmát ismerteti meg velünk, ami nem azért baj, mert sablonos, súlytalan és erőtlen a karaktere, hanem azért mert hiányzik belőle saját maga. Meg a humor.