Szeretném leszögezni rögtön itt, a beszámoló legeslegelején, hogy az Osztrák Tölgy visszatérését szinte gyermeki izgalommal vártam - ez fontos. Mert valahol megmagyarázhatatlanul bizsergető érzés, hogy a '80-as '90-es évek monstrumai, akik erőszakkal telivé tették gyermekkoromat (néhány 80-as évekbeli klasszikus közbenjárásával) csakis a szó legpozitívabb értelmében, még visszajönnek: lőni, ütni, keménykedni, meg beszólni. 'szameg, azért ezt várja az ember.

Félreértés ne essék, nem arra vártam én, hogy Kommandóra veszik a figurát, sem azt, hogy a 66 éves (ex)Governor ugyanolyan vehemenciával bassza szájba a Peter Stormare (aki egyébként haláláig gonosz marad) féle anyaszomorítókat, mint tette azt anno bőrdzsekibe, napszemüvegbe öltözve a kezéhez nőtt shotgun-nal. Nem, illúziókat nem támasztottam. Csupán azt vártam, hogy ez a koros akcióveterán saját magára reflektálva, az akcentussal hadilábon állva úton-útfélen kikacsintgat a nézőre, és megmutatja, hogy a vén ketyegő még mindig a baszomnagy fegyverekre és a robbanások alapzajára lüktet.

De már csak néha lüktet, és legtöbbször inkább halkan pukkan. Persze azok a pukkanások olykor felerősödnek és amikor az ólom úgy zúdul szerencsétlen rosszarcú katonák különböző testrészeibe, mint egy zuhogó eső, akkor felmászik a gyermeki mosoly az ember arcára. A vén csirkefogó még mindig kibaszott kúl.

A The Last Stand viszont csak egyszerűen régi vágású. Túlságosan is. A forgatókönyv egy A/4-es lap felét jó ha kiteszi, és hát épp ezért még a többnyire egész más műfajban (kiválóan) tevékenykedő Kim Jee-woon-t sem lehet igazán felelősségre vonni, mert kevésből sokat ő sem tud kihozni.

A semmilyen, átlátszó akciómozival pedig az égegyadta világon semmi gond nincs addig, amíg pofátlanul vihogsz, és kéjes szemmel nézed, amint Schwarzenegger patakvérben úszva tisztítja meg kicsiny városkáját a piszoktól. Nos, ez esetben a humor elmarad. Tölgyünknek max két poén jut, az se nem sok, se nem nagy. És az már igencsak kérdéseket ébreszt az emberben, ha úgy érzi, hogy Johnny Knoxville sidekick-asszisztálásából még jöhetne vagy fél tucat, mert rajta legalább lehet röhögni, mert jackass.

A koreai direktor két szerzői filmjét is extrém módon imádtam, de ez a műfaj, mintha nem neki való lenne. Az akciók nyikorognak, hol beindulnak, hol leállnak, de leginkább a közepes iparosmunka szintjén stagnálnak, még akkor is, ha a vér úgy fröcsköl, mint egy disznókkal teli vágóhídon elszabadult láncfűrész.

Lehet élvezni, sőt, kell is, de valahogy végig ott motoszkál az oldschool akcióorgiához edződött hímnemű nézőben, hogy basszus, jó ez, de miért nem kurvajó?! Hiszen az a faszi egy másik korban akkori riválisával egyetemben tonnaszám gyártotta a papírmunkát a temetkezési vállalatoknak most meg végre visszatért, csak mintha elfelejtette volna leporolni magát. Hát ez van.

Várjuk a Tomb-ot (vagy Escape Plan-t, nem lehet már követni), és ha majd egyszer lecseng a nosztalgia-hullám és végérvényesen szögre akasztják a shotgun-okat, akkor legalább mi is nyugodtan emlékezhetünk vissza. Ha nem is feltétlen ezekre, a 80-as-90-es évekre biztosan. 6/10