Rögtön szembemennék azon állítással, hogy ez a film sokkal realistább, földhözragadtabb, szerethetőbb és átélhetőbb, mint a Sam Raimi féle verzió. Egy frászt. Pont, hogy ez az adaptáció egy totálisan elszállt, laza kapcsokkal egybetákolt infantilis képregényhű megvalósítás, amely ugyan könnyebben fogyasztható, de jóval felszínesebb is a pikkelyes bőre alatt. Tele van túlzásokkal, amelyek megmosolyogtatóak, szórakoztatóak és amelyek főleg a képregény - illetve a rajzfilmsorozat - meghatározó jellemzői voltak anno. De ez így van jól. Hiszen teljesen értelmetlen lett volna remake-et forgatni, ugyanazon panelek és közismert toposzok mentén felmondani az amúgy is már megannyiszor hallott sztorit. Marc Webb más utat választott, ami jól is áll a filmnek, meg nem is, mert az arányok néhol teljesen elcsúsznak. Az viszont ziher, hogy ez a Peter Parker, ez a Pókember sokkalta kedvelhetőbb, szimpatikusabb, szerethetőbb és végre jóízű humorral felvértezett, nem úgy mint elődje. És ez nem csak érdem, hanem jó forgatókönyv kérdése, mert aki valaha ismerte a pókfejet, az tudja, hogy milyen kis cinikus genyó is tud lenni a maga kitárulkozott valójában.
Ebben pedig oroszlánrész jutott Andrew Garfieldnek. A kölyök abszolút érzi a szerepet, ami persze a karakter remek felépítésének köszönhető javarészt. Parker egy infantilis átlagtinédzser, de fontos, hogy nem lúzer, nem olyan esetlen balfasz, mint amilyennek tíz évvel ezelőtt be lett állítva a vásznon. Inkább hipszter, feltörekvő okostóni, aki még a művészet felé is kacsingat és akinek összejöhet egy olyan nő, mint Gwen Stacy, mert miért ne. Garfield eljátssza a zavarodottat, a kínosan feszengőt, a gyászoló, dühös, szerelmes tinédzsert, na meg ugyanúgy eljátssza a feszítős, menőző nagyfiút is, ahogy azt kell. Érzi a karaktert, nem viszi túlzásba, nem esik át a ló túlsó oldalára és ez fantasztikus, mert végre Hollywood is ki bírt fingani magából egy Pókembert, aki olyan, amilyennek anno megírták.
A film tele van felszabadultsággal, felelőtlenséggel, véletlenszerű, gyermekien bájos szerelmes pillanatokkal és emiatt mindenképp érdemes vállon veregetni. A gond ezek között található, a résekben, amiken átszűrődik a rossz narratíva zavaró fénye, amelytől úton útfélén szétesik a film. Elvesznek a motivációk - néha még a következmények is -, a karakterek nagy részének esélye sincs kibontakozni és sajnos Webb-nek sincsenek olyan jó ötletei, amivel feldobná ezt az egészet. Olykor úgy tűnik, mintha teljesen belefeledkezett volna a romantikus szenvelgésbe, aztán mikor feleszmél belőle, akkor gyorsan bedob valami random balhét, eseményt, hogy azért mégis haladjon a sztori és legyen hová fejlődni. Épp ezért érződik ki eléggé élesen, hogy bizonyos pontokon a film eszméletlenül jó, felhőtlen és őszinte, máshol meg erőltetetten kapkodó.
Mellesleg a rejtélyek rejtélye számomra, hogy a speciális effektekbe pumpált, orbitálisan magas tőke (230 milla volt a büdzsé) tulajdonképpen hová is tűnt el, de vélhetően abban a csatornában úszott el a bébigyíkokkal egyetemben, ahol a film legjobb akciójelenetének kellett volna lezajlania, de ehelyett...Szóval számomra érthetetlenül gagyi a CGi, de komolyan. A Gyík kinézetét ma már egy nívósabb videojáték képes visszaadni, az egyéb apró effektekről, pókokról, ugrásokról, csúszásokról nem is beszélve. A mai, elképesztően high-tech technikához mérve ez édes kevés, gyenge eresztés, pláne ilyen anyagi háttér mellett. Az már csak pech, hogy bármennyire megkedveltem az 500 nap nyár-ban Marc Webb fantáziadús rendezési tehetségét, az akciójelenetek levezénylése sajnos nem megy neki, ez tény - lehet az sem véletlen, hogy nincs is belőlük túl sok a kétórás játékidő alatt. Egyszerűen zéró izgalmi faktorral bírnak, semmi tét, semmiféle veszélyes látszat nincs bennük, ugyanakkor kellően viccesek, főleg az iskolabeli adok-kapok azzal a csodálatos, hangos röhögést előidéző cameo-val együttvéve. Ezért viszont jár a hátbaveregetés, mert mind a képregényben, játékban és rajzfilmben az egyik legmegkapóbb tulajdonság, amikor Spidey cinikus egysorosokat lövell magából az aktuális ellenség orra alá, miközben teli tüdőből gyakják egymás búráját.
És végtére a befejezés sem torkollik olyan drámai, giccses végkifejletbe, amelytől az emberre rátörne a hányinger, de a nyilvánvaló folytatás lehetőségét sem biztos, hogy a legjobb módon hagyja nyitva. Persze mindez már természetesen a jövő zenéje, ahogy az is, hogy Gwen Stacey-t mikor váltja M.J., de a lényeg itt az volna, hogy amit három részben már kijátszottak, azokat nem kellene kötelezően újraismételni. A hangsúly épp azon kellene, hogy legyen, hogy kreatívak, merészek legyenek a készítők és frissítsék fel az egyszer már bizonyos okok miatt "elhalálozó" franchise-t. Új esély, új remények, új módszerek. Ez az első nekifutás még amolyan kötelező kör szagú volt, de innen még bármi lehetséges. Mindenesetre egyszerre volt szórakoztatóan felemelő és néha kellemetlenül amatőr. Soha rosszabbat. 6/10