Egy bagoly huhogása hasít bele az éjszaka csendjébe. A kopasz fák elaszott, sápadt kézre emlékeztető göcsörtös ágai könyörgőn nyúlnak az ég felé, míg ijesztő árnyékukat hosszúra nyújtja a felhős égbolton pislákoló Hold fénye. Lassan vékony köd ereszkedik a régi épületek korhadt deszkái köré, és ha mindez még nem volna elég kísérteties, a környéket egy szellem tartja rettegésben, az emberek éjszakánként pedig már ki se mernek lépni az utcára. Úgy tűnik, a város egyik régi legendája elevenedett meg. Hmm... Ez úgy hangzik, mint egy rejtély! Még szerencse, hogy épp a városba érkezett a Rejtély Rt., egy négy fiatalból és egy dán dogból álló csoport – engedjétek meg, hogy az eredeti nevükön szólítsam őket -, Freddy, Daphne, Velma, Shaggy és Scooby-Doo.

A társaság rendszerint vidáman utazgat az éjszaka kellős közepén a „Mystery Machine” feliratú, enyhén hippis beütésű kék-zöld kisbuszában, amikor egészen véletlenül egy megoldásra váró rejtélybe botlanak. Általában egy helyi lakostól rögtön sikerül némi felvilágosítást szerezniük az embereket riogató kísértet legendájáról, majd kezdetét veheti a nyomkeresés. Ilyenkor többnyire kettéválnak hőseink, és míg az egyik csapatban Freddy, Daphne és Velma valóban nyomok után kutatnak, addig a másik irányba induló Shaggy és Scooby inkább a konyhában néznek szét, hátha akad némi harapnivaló a hűtőben.

Balszerencséjükre a szellem mindig őket veszi észre először, és rögtön meg is kergeti őket. Ilyenkor kerülnek elő a sorozat védjegyévé vált jelenetek, melyekben egy ajtókkal teli folyosóról látunk állóképet, hőseink pedig mindenféle rendszer nélkül, egyik ajtón be, a másikon ki, szaladgálnak percekig, de ugyanezt el tudják játszani például a konyhában is, ahol a szekrényben bujkálva tűnnek elő véletlenszerűen a fiókokból, kicselezve ezzel az utánuk nyúlkáló, egyre idegesebb szellemet.

Ezalatt Velmáék a talált nyomok alapján kiderítik, mi van a háttérben, és mikor a két csapat újra egyesül, már csak tőrbe kell csalniuk a kísértetet. Ehhez két dologra van szükség, egy csapda állítására, amit legtöbbször Freddy tervez meg, valamint egy csalira, aki odacsalja a szellemet. Erre a feladatra nemigen akad önként jelentkező, ám szerencsére Shaggy és Scooby bármire hajlandóak egy-egy ínycsiklandozó Scooby-Snackért. Ha pedig a terv összejött, már csak a nagy leleplezés van hátra, amikor is kiderül, hogy a szellem nem is igazi szellem, hanem csak egy ember álruhában, aki valami bűncselekményt igyekezett az életre keltett legendával palástolni, ami mellesleg „sikerült is volna, ha ezek a taknyos kölykök nem ütik bele az orrukat...”

Gyerekkorom egyik legnagyobb kedvence ez a sorozat – leginkább az első széria, a 25 részt megélt Hol vagy Scooby-Doo! (1969-1972), bár a későbbi szériákban is akadtak egész jó epizódok. Mindig is imádtam azt a misztikus, kísérteties hangulatot, amit az akkori rajzfilmekhez képest szokatlanul sötét képi világ teremtett meg, és a készítőknek ezt sikerült feldobniuk egy egészen jó, bár néha kicsit fárasztó humorral, és sok-sok visszatérő poénnal, meg persze érdekesnél-érdekesebb rejtélyekkel. Az egyes részek pedig azzal együtt is izgalmasak tudtak lenni, hogy mindig ugyanarra a sémára épültek, és bár nagyon is jól tudtuk, hogy nem egy szellem a tettes, mindig jó volt találgatni, hogy vajon kit rejthet az a bizonyos álarc?