(A következőkben Doggfather sorain keresztül ismerkedhettek meg az itthon megjelent képregényekkel, amelyekben elsőként tűnt fel a pimasz playboy, vagyis Tony Stark a Vasember).

Nem csak az Iron Man:TAS-t (The Animated Series) mutatták be itthon, de volt Vasembernek már önálló kalandja képregényben is. A Marvel Extra azzal a céllal indult útjára 1993 februárjában, hogy a Marvel Comics univerzumának minél szélesebb szeletét mutassa be. Az első számban még Pókemberrel együtt dolgoztak a Bosszú Angyalai, majd önállóan, és a harmadik számtól megosztva volt benne Vasember és Angyalok is.

Ezekben a számokban jelent meg először saját kalanddal Vasember. A történetek a Vasember #219-221-ben jelentek meg eredetileg Amerikában.

(Az írást Borosta követte el.)

Jó, hogy láthatjátok a poszteren az angol címét a filmnek, mert nem tudom dereng-e még nektek a Barátság extrákkal (aminek a címe Friends with benefits volt). De tulajdonképpen annak egy korosztállyal idősebb változatáról van szó ezúttal. Itt már régen túl vagyunk azon a felelősség áthárításon, ami a Will Gluck-féle film fiatal szereplőit egy csak szexen alapuló kapcsolatba hajszolta.

Christian Bale-ra és Gwyneth Paltrow-ra emlékeztető két szereplőnk ezúttal a gyermekvállalás környéki, manapság szinte kötelező két szülő egymás agyára megy és szétbútorozik felállástól akarják magukat megkímélni, amikor belemennek, hogy érzelmek nélkül vállaljanak gyereket.

(A Horror-mirror megalkotója, főszerkesztője, a belekben, vérben dagonyázó, elvakult horrorgeek most tagadhatatlanul ironikus módon egy bájos meséről számol be nektek. Purga kritikája következik. - Gevin)

Bekövetkezett az, amitől talán sokunk tarthatott, amióta a Pixar összeállt a Disney-vel: készítettek egy tipikus Disney-filmet.

Félreértés ne essék, én imádom a legendás rajzfilmgyár klasszikus műveit, de felnőtt szemmel rá kell jönnie az embernek, hogy bizony gyakran nyúlnak ugyanazokhoz az elemekhez, panelekhez. Ez a film meg voltaképpen megtestesít mindent, ami Disney: a főszereplő egy hercegnő (mily meglepő), aki fegyvert forgat és lázad a sorsa, kiváltképp az anyja ellen, aki merev, mint a karó. Ja és még egy jópofa lova is van.

Egy hétvége alatt ledaráltam a hat Csillagok Háborúja filmet. Most erről a nagy kalandról szeretném veletek megosztani a gondolataimat.

"A mesék, amiken felnőttünk rovatunk első cikkén felbuzdulva HavasiG úgy döntött megosztja veletek egyik kedvenc gyerekkori favoritját. Olvassátok nosztalgiával - Gevin"

Thundarr, a barbár az egyik kedvenc gyermekkori rajzfilmem. Tizenéves vidéki srácként a 80-as 90-es évek fordulóján nem sok mindenkivel tudtam megosztani a rajongásomat, azonban kétségkívül nagy hatással volt rám, a Magyar könyvklubból benindzsázott Sárkánydárda Krónikák mellett ez volt a másik meghatározó élményem, ami a fantasy műfaj felé sodort - bár akkoriban ezt inkább úgy éltem meg, hogy “Mekkora menő már a gagyi Tom&Jerryhez képest!”.

Játék indít – grafika maximumra – nehézség (férfiasan bevallva) csak hardra, de megvan az oka – robbanás – holy shit!!! Belecsöppentem a 3. világháborúba basszameg! Fingom sincs, hogy kivel vagyok, hogy ki az ellenfél, de lőnek rám mindenhonnan, jobbról rakéták, fentről repülőgépek bombáznak, a sarki bódé lángokban, de nyomulunk előre ezerrel a fiúkkal és a jó öreg M4-es fegyverekkel (egyszer hátra is néztem, és ott semmi nem történt, de egye fene, csak én vagyok olyan hülye, hogy megforduljak körbenézni egy pillanatra), szóval úgy éreztem magam, mint egy porszem a gépezetben, annak ellenére, hogy mindenkit én lövök le – a lényeg, hogy azonnal beszippant a Modern „fucking” Warfare  érzés...Egy perc megállás nincs, Price kapitány is feltűnik, sőt még a második rész Soap-ja is, akit szitává lőnek kétszer, ráomlik egy háztömb, a szájában robban egy gránát, de kap egy adrenalint a szívébe, és már kézen fogva írtjuk a sötét ruhába öltözött elit harcosokat az egyre erősödő kísérő zenére!! Ember, ez egy igazi akciófilm!!!

Igazi hardcore poszter. Szerintem a fél team egy héten át tervezte

4 óra 30 perc és véget is ért a Makarov által kirobbantott világméretű összecsapás; két izzadt, büdös, vizes póló hever a szobám sarkában, a szomszéd már 2 órája csengetett folyamatosan, hogy mi a faszom ez a hangzavar, a telefonomon 11 nem fogadott hívás, de… én vagyok a világ királya.

What's the problem?? 

Ennyi! A Bethesda elhozta az év legjobb játékát. Pont. És ezen bár lehet vitázni, lehet rágódni, de nem igazán érdemes. Hogyan is mondotta egykoron a jó Lenin? „A tények bizony makacs dolgok.” Eszerint tehát a Skyrim az év legjobb játéka és ez tény. Nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyjából 2006 óta nem volt ennyire összetett és részletekben gazdag fantáziajáték, mint amilyen most a Skyrim. Igen, 2006 alatt valójában az Obliviont értem, ugyanis a maga idejében pontosan ekkora port kavart fel az is, csak hát akkor még senki sem gondolta volna, hogy a fejlesztőknek egyszer sikerül majd tetézni az akkor megálmodott projektet. Nos, eltelt 5 nehéz év és a helyzet a következőképpen alakult: megint sikerült olyat alkotni, mint 2006-ban. Sikerült nekik megint játékot készíteni. A ”játékot”.

Emlékszünk még arra a nem is olyan távoli világra, amelyben a fronton — klasszicista módon — két szemmel is látható hadsereg állt egymással szemben és harcaik addig tartottak, ameddig a hadianyaguk kitartott? Eszünkben van-e még az a rettenetes, ám mégiscsak igazságos kor, ahol láthatóak voltak az ellenségek és könnyedén be tudtuk őket azonosítani egyenruhájuk, esetleg felvarrójuk alapján? Ma már aligha jut eszünkbe. Jelenleg ugyanis a terrorizmus korát éljük, ahol két terrorista pólus áll egymással szemben idestova már kettő évtizede, amely pólusok jól körülhatároltan szervezett és szervezetlen terrorizmusra tagozódnak fel.

Nos, hol is kezdjem?