A harmadik évad annyira egy jelentéktelen rakás szar volt, hogy nem is írtunk róla, inkább szép csendben vártuk a sokkal jobbnak és érdekesebbnek ígérkező negyediket, ami aztán minden lett, csak sokkal jobb és érdekesebb nem. Ennek ellenére most nem megyünk el mellette szó nélkül. De nem ám!
Nehéz rosszat mondani egy szeretett széria záróepizódja után, de néha ki kell: a hetedik évad (a hatodikkal karöltve) fáradt olaj csupán, amit Kurt Sutter még kibírt préselni imádott antihőseiből. A motoros-bőrdzsekis gengszterek elértek az út végére. SPOILEREK.
Az egyik általam olvasott kritika összegzése szerint Alan Ball a sorozatozás talán legtermékenyebb időszakából származó mesterműve legalább annyira szól az életről, mint a halálról. Ezzel mélységesen egyet kell értenem. A Sírhant művek vérbeli családregény, mely olyan őszinte és leplezetlen hitelességgel mesél magáról az életről, amelyre nem sűrűn van példa.
A maga fekete, hétköznapian drámai, ugyanakkor mindennemű mesterkéltségtől mentes hangvételével igazi klasszikusa a tévétörténelemnek.
A viktoriánus kori London az egyik – ha nem a legtökéletesebb környezet egy rémtörténetnek, hiszen a város korom lepte, szennyes utcáin éppúgy nyüzsögtek a tolvajok, hullarablók és prostituáltak, mint a patkányok. Egy ilyen romlott, baljós világ pedig az írói elmében a hétköznapi borzalmak mellett különféle misztikus teremtményeknek is könnyűszerrel adhat otthont – és adott is, mint arról megannyi klasszikus rémhistória tanúskodik a Drakulától a Frankensteinen át Dorian Grayig és még sorolhatnám. Mindenki ismeri ezeket a neveket; a mozi és a tévé gondoskodik róla az újabbnál újabb feldolgozásaival, melyek követhetetlen sokasága után ma már szinte lehetetlen új és érdekes megközelítésből bemutatni ezeket a rémségeket. Ennél fogva nem is annyira meglepő, hogy a Penny Dreadful első évada mindezen klasszikusoknak csak egy rettenetesen ostoba montázsa lett.
Damon Lindelof olyan, mint a fű. Vannak, akik imádják, vannak akik már a szagától öklendeznek, mások a megszállottjai lesznek. Paranoiát okoz. Miközben a többiek rendszeres fogyasztóvá és önkéntelen függővé válnak. Lindelof produktumai azért igazán effektívek, mert tudattágító hatásuk elvitathatatlan, ha a megfelelő befogadó közegbe jut.
Ég a kanóc. Mondhatnám, hogy az, amit az előző évad végén gyújtottak be, de a folyamat már sokkal-sokkal előbb beindult, a hatodik évad végén csak locsoltak rá egy kis benzint. Mi pedig (mint az várható volt), közvetlen közelről lehetünk szemtanúi annak, hogy kinek a lelke ég nagyobb lángon a pokol kietlen országútján. SPOILEREK jönnek.
The Leftovers (7 rész után)
Kiszámíthatatlan. Váratlan. Completely Unpredictable. Nem, hét rész után sem tudom, hogy Damon Lindelof és Tom Perrotta hova a fenébe vezeti az HBO aktuális showját, de mindaz amit és ahogyan művelnek lebilincselő. Éjfekete, drámai, depresszív, izgalmas, perverz és megmagyarázhatatlan egyben. A The Leftovers egy olyan massza, amely ugyan sosem lesz a kedvenced, de nem bírsz leakadni róla. A szimbólumhegyek, karakterepizódok, WTF-pillanatok és a biblikus zene folyamatosan a bőröd alá mászik. Habár az első évad egyértelműen pusztán expozíció valami sokkal komplexebb, nagyobb, és univerzumon túli misztikumhoz, annak kétségkívül baromi hatásos.
Van "AZ" a bizonyos szenvedély. Amely mindennél és mindenkinél jobban, a belsődből, a legmélyebbről tör fel és hajt előre, amelyet nem tudsz kiverni a fejedből, amely még álmodban is bizergálja minden porcikádat, amely nélkül nem lehetnél sikeres abban, ami iránt rajongasz. Az, ami Roger Federer-t még 33 évesen is fűti, az amitől Dr. House képtelen leállni, amíg meg nem fejti a diagnózist, az amely családot, szerelmet, barátságot és minden egyebet a környezetedben elhomályosít. Ez a szenvedély, ez a vágy, ez a leírhatatlan narkotikum, az elhivatottság mérges gáza, az ambíció turbinája hajtja Dr. Masterst (Michael Sheen) is. Aki egy egész karriert épített arra, hogy megvalósítsa terveit a szexualitás tudományos úttörőjeként. 1957-ben azonban az orgazmus szótól az emberek legszívesebben kifutottak volna a szobából. Úgyhogy minden mocskos-lucskos eszközt be kell vetnie, hogy létrejöhessen a tanulmány. És Masters-nek még létezik a lelkiismerete, mely gyakran mardossa az első évad alatt, de a cél, az elhivatottság szentesít minden eszközt. Majdnem.
Damon Lindelofot a munkássága alapján lehet egy picit többen küldenék el a picsába, mint ahányan fejet hajtanának előtte. De egy valamit le kell szögezni: a faszi eszméletlen nagy talentummal rendelkezik a hatásos expozíció és a karakterdráma szövögetésében. Legújabb tévés garázdálkodása éppen ezért halad jó úton ahhoz, hogy a Lost régóta keresett, méltó utódjává avanzsáljon effektíve rövid idő alatt. Nem meglepő tehát, hogy a már lement három rész alapján a tömeg igen tetemes mennyiségben morzsolódik lefelé, pedig aggodalomra nincs ok, éppen ellenkezőleg. (A kritika további része szintén spoilermentes).
Ha megkérdeznétek hogyan lehet elkúrni Hank Moody éveken át felhőtlen szórakozást nyújtó történetét, én csak azt felelném: így. Bővebben: vessetek egy pillantást a humort abszolút nélkülöző, totál idióta baromságokra épülő hatodik évadra majd a jelenleg is futó hetedikre. Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy az eddig lement hét részen körülbelül összesen annyit sikerült mosolyognom (nem röhögnöm, hangsúlyozom!), mint az első évad bármelyik részének a felén. Itt tart ma a Showtime egykori üdvöskéje, a hedonizmust élvezeti faktorra emelő Californication. Hank Moody rábaszott - és vele együtt mi is. Spoilerekkel jövök a tovább mögött.
