Focus (2015)

Ha con-filmről beszélünk nálam Ridley Scott Trükkös fiúk-ja a top. Semelyik műfajbeli mozi nem tudott kiváltani belőlem olyan ambivalens érzéseket, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem. A Focus egy háromszög bonyolultságával operál, de őszintén szólva a puritán egyszerűsége egyben az erénye. Nem játszik hatalmas fordulatokkal, nem akarja irdatlanul átvágni a nézőt, és mégis mindemellett baromi kellemes, színes (a helyszínekből ömlik a hangulat), szórakoztató darab a maga módján. Will Smith végre kapott egy testhezálló szerepet, amiben egyszerre lehet lezser, kemény, eszes és komikus. Margot Robbie pedig egy istennő, a jelenléte bárhol emeli a színvonalat - és itt most nem elsősorban a tehetségéről beszélek, bár az is van neki. 7/10

Minden jóban van valami Hoff – tartja a mondás, amit most találtam ki. Az ember, a mítosz, a legenda, az amerikai kincs nemrég már csapást mért az agysejtekre egy szokásosnál is elvetemültebb videoklippel, ami a Kung Fury c. csoda főcímdalához készült. Akkor még csak sejteni lehetett, hogy a ’80-as évek legmenőbb filmjeinek életérzését megragadó, ill. azt kifigurázó rövidfilm minden perce sokkolni fog, de a T-Rexen lovagoló gépfegyveres vikingekkel és agresszív náci robotsassal meg kung-fuzó Hitlerrel büntető Kung Fury túlszárnyalta a legvadabb elképzeléseinket is.

Azoknak a fiataloknak, akik nem pusztán pénzszerzés okán határoznak úgy, hogy otthagyják szeretett, de ellehetetlenített otthonukat, hogy kimenjenek szerencsét próbálni az Egyesült Királyság bevándorlóktól hemzsegő szívébe, Londonba, hanem valamelyest érdekli is őket az ottani kultúra, kötelezővé tenném Guy Ritchie első két filmjét. A Hertfordshire-ben született Madonnafucker egy olyan esszenciális, bensőséges és autentikus egyvelegét hozza a londoni alvilágnak, vagy úgy ámblok az ánglius szarháziaknak, az elcseszett (de annál jobban csengő) nyelvezetüknek és humoruknak, hogy azt egész nyugodtan lehetne tanítani. A csávó 1998-ban mesterien csempészett új-hullámot az angol gengszterfilm zsánerébe, amely azóta szinte egybeforrt a nevével.

A Long Way Down az utóbbi évek egyik legjópofább öngyilkos filmje. Ehhez képest pedig meglehetősen alulértékelt darab. Márpedig ha egy Nick Hornby alapanyagból készül bármi a filmszakmában, arra érdemes odafigyelni. Igazából egyedül maga a casting volt az, ami a merevlemezen tudta tartani ezt az angol dramedyt, és talán pont ez az ok, amiért a maga őrült módján sikeresen szórakoztatónak is bizonyult.

(Itt az Egyesült Királyságban mától kezdik vetíteni a Tom Hardy nevével - és persze az eredeti trilógia atyjával, George Millerrel - fémjelzett negyedik részt, amit a kritikusok és a nézők már most a mennyországba katapultáltak. Ennek apropóján néztük újra a második részt.)

Az első részt cirka három évvel ezelőtt újráztam, hogy felelevenítsem gyermekkori énem egykoron imádott képkockáit, de a dolog visszafelé sült el. Minden tiszteletem Milleré (650 ezer dollárból forgatta le disztópikus vízióját), de az első rész egy röhejes, nevetséges ámokfutás, amelynek egyetlen percét sem sikerült komolyan vennem jó 15 évvel az első megtekintés után. Imádom a filmtörténelmet - ti vagytok rá a tanúim -, de a '79-es Mad Max egy röhejes lidércálom, amelyet hosszú napokig próbáltam feldolgozni mindhiába (egy bazinagy plazma tévén, HD-ben, kox hangerőn, de mit sem segített).

Ennek keserű tudatában ültem neki a második résznek, amelyet a filmrajongók egyöntetűen a kvintesszenciális posztapokalipszis-filmek közé sorolnak. Roger Ebert azt mondta a filmről miután kiballagott róla 1981-ben, hogy azt nem mondhatja, hogy "élvezte", de aligha fogja elfelejteni. Én is valami ilyesmit tudnék elmormogni, ha egy sereg Mad Max rajongó állna előttem kérdőre vonva a véleményemet.

Jean-Marc Vallée munkásságán merengve az embernek meg kell állapítania, hogy a csávó ahhoz nagyon ért, hogyan tegye érdekessé filmjeit. A C.R.A.Z.Y. című drámája egy kígyózó családi kálvária a legjobb fajtából (ami egyébként nem a legelső filmje, de nyugodtan tekinthetjük annak, mert fele-részt írta is), rá 8 évre megcsinálta az Oscart Matthew McConaugheynak meg Jared Letonak (Dallas Buyers Club), tavaly pedig megrendezte ezt a kaland- és életmódváltás-drámát, amivel megadta Reese Witherspoonnak - valószínűleg - élete legkomolyabb és legjobb szerepét.

Rupert Wyatt egyelőre inkább iparos, mint ígéretes filmrendező. A Majmok Bolygója: Lázadását ennek ellenére meglepően remekül koordinálta, amiből egyértelműen kiolvasható, hogy több potenciál kacsintgat benne, mint amit eddig lehetősége volt magából kihozni. A The Gambler is pontosan ezt a vonalat pedzegeti, ahogy folyamatos vibrálásban dobálja elénk a remek és középszerű jelenetek sokaságát. De mi is állhatna jobban egy hazárdőrnek, egy elcseszett szerencsejátékosnak, mint a káosz és a hétköznapiság keserű egyvelege. Jó és rossz pillanatok - győzelem vagy halál.

Mostanában többször megesik, hogy nem jut eszembe egy-egy szó, egy-egy színész neve, akiről pontosan tudom, hogy kicsoda, hogy miben játszott, még az is, hogy hogyan, de az istenért sem akar beugrani a neve. Ilyenkor erőteljesen táplálom a paranoiámat és a hipohochondriámat. Persze aztán jönnek a megnyugtató szavak, hogy mindez az öregedés, a stressz és a fáradtság velejárója. De kétkedem. Éppen ezért a Still Alice az egyik legkegyetlenebb film rám nézve, amit az utóbbi időben láttam.

Az Alzheimer-kór a világ legszomorúbb betegsége. Nem a legrosszabb, nem a legfájdalmasabb, de kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb. Van az a mondás, hogy amit megéltél azt már senki nem veheti el tőled. Az emlékeid örökre a tieid maradnak. De ez téves. Van valaki, aki apránként elszívja belőled mindazt, amire mosollyal az arcodon emlékszel vissza. Úgy hívják, hogy Alzheimer. Richard Glatzer és Wash Westmoreland ezt a valakit mutatják be neked kendőzetlenül, realistán, szívszorítóan.

Visszasírjuk a Tvájlájtot

A szürke ötven árnyalata egy rajongói Alkonyat-kreálmánynak indult, és valóban, a történet minden apró mozzanatán érződik, hogy ez egy megkeseredett háziasszony többéves szexmegvonástól megcsömörlött elméjének – kizárólag saját maga szórakoztatására – a világra ellett szörnyetege. Ez a szörnyeteg pedig egy középronda, jellemtelen, huszonéves szűzlány és egy jóvágású, szintén huszonéves, aberrált pénzeszsák bizarr kapcsolatát meséli el. 

Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) az elembertelenedés jelképe. A mizantrópia szimbóluma - avagy az emberből miként válik minden humánumát elhagyó szörnyeteg. Plainview egy ős-kapitalista, aki kapzsiságának beteljesítésével képes csak és kizárólag kielégíteni összes vágyát. Érzelmei így egyenesen arányos módon halnak el minden egyes megszerzett dollár után, amelyet saját, olaj által befeketített keze révén szerez. Volt idő, amikor talán megpróbált az ember eszmei és morális felfogásának együttesével normális, élvezhető életet élni, de ez a kísérlete már csírájában elhalálozott (ennek mellékterméke, hogy fiát végül teljes mértékben eltaszítja magától).

A XIX. és XX. század peremének szörnyetege ő, aki saját hatalmasságának palotájában részegesen és tökéletes izoláltságban élte meg utolsó napjait.