Feltételezem, nem én vagyok itt az egyetlen, aki kiskorában, miután felhörpintett egy adagot a gumibogyószörpnek kinevezett málnaszörpből, a haverjaival együtt eszetlen ugrándozásba kezdett az udvaron. Hiába, a pattogó mackók óriási népszerűségnek örvendtek idehaza a ’90-es évek hajnalán, és bárhogy bömböl, tombol, zúg a víz, a Gumimacik mindig is az egyik legszerethetőbb rajzfilmsorozat marad. 

A címmel ellentétben nem sok harcot láttunk a Trónok harca első évadában (trónt annál többet, de az mellékes). A folytatásban pedig az akcióval és a csatákkal szemben szintén a szájkarate és a mögöttes szervezkedés dominál, ami ugyan visz egy kis fahéjas fondorlatot a reggelizőtál ízvilágába, de ez a koncepció sajnos közel se annyira érdekes és eredményes, mint azt a készítők gondolják.

„Az emberek szeretnek szörnyeket és szörnyűségeket kitalálni, mert akkor ők maguk kevésbé tűnnek szörnyűnek.”

A hazánkban is népszerű Witcher-játékok alapjául szolgáló világot a lengyel Andrzej Sapkowski álmodta meg, s vetette papírra különféle novellák és regények formájában.  A magyarul Vaják névre keresztelt sorozat második, ám a történet időrendiségét tekintve első kötete Az utolsó kívánság című novellafüzér, amely Ríviai Geralt, a vaják (értsd: mutáns szörnyvadász) egy-egy kalandját regéli el. A főhős emlékeiből felépülő, vérben, izgalmakban és váratlan fordulatokban dúskáló fejezeteknek pedig a jelenben párhuzamosan futó, hosszabb-rövidebb közjátékok adnak értelmet, ill. biztosítanak kapcsolódási pontot. Természetesen itt-ott becsúszik néhány kevésbé érdekes rész is, de a kötet egészét nézve ez könnyűszerrel megbocsátható; a már-már költői igénnyel megírt szexjelenettel való nyitány is előrevetíti, hogy nem akármilyen könyvvel lesz dolgunk.

A recept tavalyhoz képest csak finomult, de javarészt a készítők mit sem változtattak a koncepción. A számításuk be is jött, a finálé nézettségi csúcsot hozott és az egész szezon jól muzsikált. Az első szezonhoz képest jóval több mágiával spékelték meg a második évadot, amely jót tett, felpezsdítette a Game of Thrones-t, amikor néha elálmosodott, ugyanakkor még mindig a cselszövés, a dialógusok strukturáltsága és a karaktermomentumok uralkodnak. De idén több harc kellett, mert az ígéret szép szó, ha betartják örülünk. A tovább mögött előfordul néhány spoiler, szóval aki az utolsó részt még nem tette magáévá az kalkuláljon ezzel.

Kalózok! A kétballábas banda / The Pirates! Band of Misfits (2012)

Mi teszi a jó kalózt? A fosztogatás? A kardélre hányás? Vagy a pompázatos szakáll? Netán a féktelen rumfogyasztás? Erre a kérdésre keresi a választ a Kalóz Kapitány nevű kalózkapitány és szedett-vedett legénysége, mialatt Az év kalóza címre hajtanak néhány náluk sokkal rátermettebb tengeri haramia ellen. Sajnos azonban elég rossz helyen keresgélnek, így az izgalmas, kalandokkal és veszélyekkel teli rivalizálás és kincsvadászat helyett egy londoni tudományos versenyen kötnek ki, ahol az örök szingli Charles Darwin, egy zavaros személyiségű majom meg a kalózgyűlölő Viktória királynő várja őket. A furcsa helyszín-, ill. témaválasztás pedig egy gyakran széthulló történetet eredményez, amit a légből kapott motivációk csak tovább rontanak, ráadásul az egyfolytában letargiába zuhanó karakterek szomorkodása időnként zátonyra futtatja a cselekményt, ahonnan úgy kell megerőszakolni, hogy végre a helyére billenjen, és meglovagoljon egy vidámabb, pezsgőbb hullámot. A humor szerencsére sokszor kopogtat a kalózok ajtaján, ami már eleve jótékony hatással van a lapos történetre, és ha ehhez még hozzávesszük a hangulatos, helyenként kissé groteszk képi világot, valamint az egész tűrhető szolgálatot tevő 3D-t, akkor már nem is olyan vészes a helyzet; egy lusta vasárnap délutánt kellemesen el lehet ütni vele. 5/10

"A mesék, amiken felnőttünk rovatunk első cikkén felbuzdulva HavasiG úgy döntött megosztja veletek egyik kedvenc gyerekkori favoritját. Olvassátok nosztalgiával - Gevin"

Thundarr, a barbár az egyik kedvenc gyermekkori rajzfilmem. Tizenéves vidéki srácként a 80-as 90-es évek fordulóján nem sok mindenkivel tudtam megosztani a rajongásomat, azonban kétségkívül nagy hatással volt rám, a Magyar könyvklubból benindzsázott Sárkánydárda Krónikák mellett ez volt a másik meghatározó élményem, ami a fantasy műfaj felé sodort - bár akkoriban ezt inkább úgy éltem meg, hogy “Mekkora menő már a gagyi Tom&Jerryhez képest!”.

A gondok már a magyar címadásnál elkezdődnek, hiszen a legyőzhetetlen Thort már az első öt percben lezúzza egy rendkívül élethűen animált dinoszaurusz-kutya hibrid, amikor is az Ollókezű Edward és Lady Gaga szerelemgyerekére sminkelt Richard Grieco alias Loki felemelkedik az Alvilágból, hogy megszerezze Odin kalapácsát, ezért rátámad Asgard ragyogó palotájára.

A fekete ruhás nő / The Woman in Black (2012)

A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 7/10

Kereken száz évvel ezelőtt egy Edgar Rice Burroughs nevű rendőr tollat ragadott, hogy páratlan gazdagságú fantáziáját és az amerikai hadseregben szerzett tapasztalatait összegyúrva, a mesélni akarás alkotói attitűdjének csillapíthatatlan éhségével zúdítsa papírra egy John Carter nevű virginiai katona lélegzetelállító kalandjait a Mars bolygó halott tengereinek fenekén. Az eredetileg folytatásos formában, később azonban önálló regényként, A Mars hercegnője címen is megjelent műve bár közel sem volt tökéletes, mégis elemi erővel csapódott be a tudományos fantasztikum világába, olyan mélyre ható gyökeret verve a sci-fi irodalom berkeiben, mely nemcsak írók tömkelegét motiválta, de a filmiparra is ösztönzőleg hatott - és hat is mind a mai napig -, ékes bizonyítéka ennek többek közt a tagadhatatlanul Burroughs ötleteiből táplálkozó Avatar, vagy akár a Star Wars univerzuma.

Végképp ideje volt tehát, hogy ez a jelentős múltra visszatekintő, végtelenül szuggesztív história megelevenedjen a filmszínházak vásznain; a Disney giga-költségvetésű szuperprodukciójaként napvilágot látott mozi pedig egy szemkápráztatóan látványos, szédítően izgalmas, és ha nem is meghatározóan impulzív, de veszettül szórakoztató, igazi régi vágású kaland-sci-fi lett, ami méltó Burroughs klasszikusához.

Előrebocsátom, a Schwarzenegger-féle Conant én olyan régen láttam, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozni súlyos vétek lenne a részemről, így igyekszem mellőzni az olyan kérdéseket, hogy ki a jobb főhős, és melyik a jobb film. Meg amúgy is van nekem egy olyan sanda gyanúm, hogy a készítők nem is igazán a ’82-es változatot remake-elték, hanem az eredeti történetet dolgozták fel újra, egy kicsit másképp.