A Gonosz Európában tanyázik
Mint ismeretes, a japánok 2008 óta egy animációs franchise-zal vigasztalják azokat, akik csalódtak a Paul W.S. Anderson és Milla Jovovich családi vállalkozása által totálisan újraértelmezett Resident Evil filmekben. Ennek a sorozatnak a második darabja a Kárhozat, mely a gamerek nagy örömére elődjéhez hasonlóan nem csak a játékok világához és szellemiségéhez, hanem azok történetéhez is megfelelően illeszkedik. A főszereplő ráadásul a hihetetlenül menő Leon S. Kennedy, aki Claire helyett ezúttal a titokzatos Ada Wongot kapja maga mellé, hogy szétcsapjon a mutáns zombik és egyéb gusztusos teremtmények között.
Roger nagy bajban van: egy befolyásos férfi megölésével vádolják, ráadásul az indíték stimmel, a bizonyítékok is azt sugallják, hogy ő az elkövető. Egyetlen reménye Eddie Valiant (Bob Hoskins) az iszákos magánhekus, akit a múlt szorongat, napról-napra él. Eddie végül kénytelen belemenni a játszmába: tisztázni Rogert, megverekedni a múltjával, és fényt deríteni egy sokkal összetettebb gyilkossági és zsarolási mizériára, mint azt hitte volna.
Régen rossz az, ha egy jóformán feledésbe merült, mondhatni halott franchise-t egy sebtében összeharácsolt, félkész forgatókönyv alapján próbálnak újraéleszteni, hiszen nagy eséllyel csak lehangolóan fertelmes hullagyalázás lesz az eredménye. A Men in Black szériát ezzel szemben mégsem kényszerülünk idejekorán temetni, ugyanis a harmadik rész nemhogy épkézláb történetet kapott, de egy átlag mai blockbuster sztorijának egyenesen a képébe röhög, majd elveszi a zsebpénzét és megeszi a kajáját. No, nem mintha ehhez különösebben agyafúrt alapötletből táplálkozó, kifürkészhetetlenül kígyózó cselekményszálak egymásnak eresztésére lenne szüksége; csupán a jó öreg időutazós témát eleveníti fel, kiegészítve néhány guszta űrlénnyel, ill. fekete öltönyös félnótással. Két kedvenc ügynökünk, Jé és Ká a múltban igyekszik megmenteni a jövőt a Vadállat Boris nevezetű szökött fegyenc haragjától, miközben saját múltjuk egy-egy darabkája is felszínre kerül. Ez az elcsépeltnek tűnő koncepció meglepően működőképes, viszont ennél nagyobb csodára már hőseink sem képesek, kik a baromi erős nyitány után foggal-körömmel próbálják összetartani a széthullani vágyó filmet, ezért a poénkodásra is viszonylag ritkán marad idejük. Azonban még így is sikerül kihozniuk a végére egy élvezetes, és ha nem is szükségszerű, de nem is felesleges folytatást, ami egyértelműen igazolja, hogy van még fantázia és lehetőség a sorozatban – talán nem is kevés. 
.jpg)
Messze ennek a trailerét láttam legtöbbször idén, a nyár közepe óta szinte minden film előtt lenyomták a mozik, és annak ellenére, hogy már a könyökömön jött ki minden egyes képkockája, egyáltalán nem untam, mivel egy látványos, pörgős és vicces produkciónak ígérkezett, aminek minden esélye megvolt arra, hogy hozza a Shrek- színvonalat. Hogy mindezekből mennyi valósult meg, az már egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy nem lett egy kilenc életre szóló kaland a Csizmás, a kandúr. Persze egyáltalán nem arról van itt szó, hogy a macsek karaktere kevés lenne egy önálló filmhez, pusztán az ötlet-folyó apadhatott ki a Dreamworks háza táján, aminek már az utolsó Shrek is az előszele volt, de nem kevésbé utalt erre már maga a spin-off gondolata is. Látványban persze hozza az elvártakat, sőt, még túl is szárnyalja azokat, a történet viszont csak közepes, a poénokat meg már az előzetesben ellőtték. A címszereplő egy cicalánnyal és egy beszélő tojással az oldalán keresi az aranytojást tojó ludat, ill. a hozzá vezető varázsbabokat, de közben a múltja mérföldköveit is felidézi, amik mellesleg rém unalmasak lettek, és a kelleténél többször és hosszabb ideig szakítják meg a cselekményt. És mivel a Kandúr nem csak tolvaj, remek kardvívó és az igazság bajnoka, hanem latin lover is egy személyben, így két kardozás között táncpárbajokkal és hangulatos zenékkel dobták fel a műsort, ami igen jót tett az összképnek. A látvány és a klasszikus mesék hangulata miatt megéri a nagyvásznon, 3D-ben nézni, de amúgy sajnos nagyon is felejthető lett. 
