Kapcsolatom az ázsiai filmmel igencsak viharvert (évek óta nem beszélünk), aminek többek közt különböző személyes okai vannak. A Két nővér hosszú idő óta az első olyan produkció, amely méltán és ambícióval telve sarkall eztán arra, hogy többet foglalkozzak az ázsiai filmművészet gyöngyszemeivel. Azon belül is a horrorral, hiszen azt az elvitathatatlan tényt, hogy a japán, koreai és egyéb ázsiai területen foganó rémtörténetek, rémdrámák híresek kreativitásukról, mélyre nyúló morbidságukról és persze utánozhatatlan félelemfaktorukról kár lenne tagadni.

Bevallom eléggé kezdett megzavarni, sőt, inkább felidegesíteni az a fajta elmérgesedett hisztéria, amely erőteljesen rányomta bélyegét a trilógiára - és kifejezetten a befejező epizódra. Egyre többen vallják, hogy Nolan filmjei sterilek, érzelmileg üresek, mint egy víz nélküli kád és már-már oda jutottunk, hogy vannak akik rajonganak a rendezéseiért, vannak, akik kifejezetten gyengének, méltatlannak tartják az elismerését, és vannak, akik szolidan, megfontoltan revelálják, hogy kedvelik a műveit, nehogy az első kasztba essenek. De, hogy írjak végre valami lényegeset is, A sötét lovag: Felemelkedés nemcsak, hogy egy kifejezetten jó film, de méltó, szép magas, grandiózus ívű befejezése a trilógiának. És akik szerint ebben a filmben nincs egy tonnányi, expresszív, remekül megfestett érzelem, azok egyenek vattát. De legalábbis szerezzenek be egy szívet.

Egy hétvége alatt ledaráltam a hat Csillagok Háborúja filmet. Most erről a nagy kalandról szeretném veletek megosztani a gondolataimat.

Will Munny (Clint Eastwood) egykor rabló és gyilkos volt. Azóta eltelt vagy tíz év. Két gyerekén kívül csak az a töménytelen bűntudat maradt számára, ami mardossa a lelkét. Azt a gonosz, irgalmatlan részeges vadállatot, aki se nőt, se gyermeket nem kímélt a haláltól, már vagy egy évtizede otthagyta valamelyik bűzös viszkisüveg alján. Egyetlen felesége volt az, aki ebből a züllött, mocskos, piás és zord életvitelből ki bírta rángatni, de ő már három éve halott. Will olyan, mint egy ló, akit meglőttek. Azóta is vérzik. Egy nap, amikor a pusztán lévő farmján nyakig disznószarban gázolva próbálja a malacokat terelni, beállít hozzá egy taknyos kölyök. Azt mondja Big Whiskey városában van egy kurva, akinek két fickó szétszabdalta az arcát. És ha ezt a kettőt megölik, ezer dollár üti a markukat. Will arra sem emlékszik már, hogy kell lőni. Elhajtja a fiút, aki azért jött éppen hozzá, mert a bácsikája megemlítette, hogy nála "rosszabb" embert nem talál a gyilkolásra. Vagyis ő a legjobb. Munny tudja, szüksége van arra a pénzre. Felnyergel, felkeresi régi cimboráját és útnak indulnak.

„Amikor eljön az idő, ők megvívják a csatát, amit mi nem tudnánk.” – Nick Fury

A világ még soha nem volt ekkora veszélyben, az emberiségnek még soha nem volt ekkora szüksége a szuperhősök védelmére, ugyanis egy idegen faj készül leigázni a Földet, vezetőjük pedig nem más, mint a bajkeverő isten, Loki. A probléma súlyát hamar felmérő Nick Fury azonban rafinált tervvel rukkol elő, és összetoboroz egy csapatot, melynek tagjai közel sem nevezhetők átlagosnak. Így születik meg a Bosszúállók szövetsége, ami a Föld legnagyobb harcosait szólítja a csatatérre. De kik is lennének ők? Hősök, példaképek, szuperemberek. Álarc mögé rejtőzve küzdenek az igazságért. Halandók, mutánsok, istenek. Köztünk élnek, s óvnak minket. Rettenthetetlen harcosok, akik félelem nélkül szállnak szembe a legkönyörtelenebb ellenséggel. Különlegesek, hatalmasok, eltökéltek. Már itt vannak. Gyülekeznek. És bosszúra szomjaznak.

Ahogyan Driss-ből (Omar Sy) árad a tömény, feltöltő életerő az egyszerűen fantasztikus. Mi több egyenesen imádni való. Mintha ez a fekete francia srác nem járta volna meg a börtönt, nem egy lepukkant gettóból származna és mintha nem jelentene neki gondot, hogy csóró, mint a fene. Lehet, hogy jelent, de leszarja. Driss megy, törtet előre, nem néz hátra, csakis a mának él és olyan tapló, hogy azt szeretni kell. Philippe (Francois Cluzet) kifinomult dzsentlümen, a felső tízezer tagja, aki nyaktól lefelé lebénult. Mivel egyedül szinte semmire nem képes, ápolót keres, amikor belebotlik ebbe a kétméteres suttyóba, aki csak egy rohadt aláírást szeretne a papírjára és már el is húzna a rákba. Hihetetlen, hogy mennyire nem tudják még ekkor mekkora szükségük van a másikra. Philippe-nek a megkülönböztetésmentes kegyetlen őszinteségre, és arra a szakadatlanul tomboló életigenlésre, ami árad Driss-ből. Driss-nek pedig lakásra, melóra - és mindezek tetejébe még egy asszisztensre akinek csaphatja a szelet. Itt kezdődik a film (illetve pontosabban egy egyszerű, de fenomenálisan jókedvű főcímmel) és mire legközelebb az órádra vagy a kijelzőre pillantasz, akkor azon imádkozol, hogy nehogy vége legyen.

" - Maga azt hiszi, hogy ártatlan?
  - Nem tudom."

Amikor a tizenkét esküdt közül egyikük "nem bűnös"-el szavaz, akkor a tizenegy emberben valami felmordul. Lökött ez az ürge?! Aludt a tárgyaláson vagy csak szimplán idióta?! A szemtanúk, a fültanúk, és minden tárgyi bizonyíték egybe vág azzal, hogy a vádlott, ez a tizennyolc éves fiú megölte az apját.

A 8-as esküdt (a karizmatikus, végtelenül szimpatikus Henry Fonda) még csak nem is azt mondja, hogy váltig állítja a fiú ártatlanságát. Csak arra ösztönzi a vele homlokegyenest szembenő társaságot, hogy beszélgessenek el. Ahogy a tökélyre írt cselekmény egyre aprólékosabban kibomlik, úgy kerülnek elő a vadló előítéletek, a személyes sérelmekkel bemocskolódott döntések, és az ész érvek. A tizenkét vadidegen közt jobban izzik a levegő, mint ebben a  dohányfüst lepte, hőséggel kibélelt kis szobában. A fickó agyafúrtan, racionális érvekkel, pszichésen morzsol el minden megkérdőjelező, támadó, cinikus és arrogáns ellene irányuló fellépést. Kényelmetlen és kellemetlen a szituáció, ahogy a többség ellen menni MINDIG törvényszerűen az.

Tény, hogy Hollywood az elmúlt jó néhány évben ötlettelenségbe, folytatások-előzmények fantáziátlan sorozatgyártásába, a vámpír és zombimítoszok mértéktelen, legtöbbször középszerű ismétlésébe torkollott. Egyre kevesebb az eredeti, egyre több a háromdésített buta, de látványos film. Sportfilmekben viszont az amerikai filmipar toppon van. 2008-ban Wrestler, 2010-ben Fighter, - most a Moneyball - és akkor elérkeztünk a Warriorhoz. A Warrior szolidan, de magában mosolyogva neveti ki a tinifilmszerű Never Back Down-t, hogy olyan brutális, nyers, kérges szívű realista sportfilmet tegyen le az asztalra, amiben még csak nem is a UFC van középpontban. Viszont ez a kevert harcművészet szolgál közös nevezőként. Olyan kommunikáció jön létre ezzel az erőszakos, véres, de tiszteletre méltó harcműfajjal, amelynek befejezése a legszilánkosabb hepiend, amit valaha sportfilmben láttam.

A két ír, aki nem csak, hogy pengén ír
piszkos jól rendez, és érez
egyedien szőtt atmoszférával bír
ahol minden gengszter kellően kivérez.

Erőszakik / In Bruges (2008)

A purgatórium avagy a pokol. Egy biztos: Bruges nem a mennyország. Csak egy koszos szarfészek, tele mindenhonnan szállingózó turistákkal, akik még így is csak töredékei annak a mennyiségnek, ami a híresebb turistavárosokban előfordul. Még jó, hogy ennyire el van dugva. Két bujkálni kényszerülő bérgyilkos számára ideálisabb hely nem is létezne, kivéve, hogy egyikük szarrá unja magát ebben a mesebelien szép pokolban, míg a másikuk örömmel kulturálódik. Vénséges, csodálatos építészeti csodák, hattyúk, templomok, hajók, tornyok...olyan az egész, mint egy kibaszott tündérmese. Egy mese, amiben a szereplők kokaint szívnak, csillapíthatatlanul káromkodnak, ölnek, vedelnek és olyan belső egzisztencialista válságban nyomorognak, hogy azt egyetlen módon lehet kibírni: ha röhög rajta az ember. Na szóval: ezt a mesét nem olvasnád fel a gyerekednek.

Európa-szerte igen jelentős múltra tekint vissza Tintin, kinek nem mindennapi kalandjait elsőként egy belga képregényrajzoló, Hergé vetette papírra 1929-ben. A kalandos történetek sikerei azonban Steven Spielberg figyelmét sem kerülték el, a rendező pedig annak ellenére, hogy egy mukkot sem értett az idegen nyelvű füzetecskékből, annyira beleszeretett a képregény stílusába, hogy már a ’80-as években elkezdte egyengetni egy – akkor még élőszereplősre tervezett - Tintin-film útját. A tervezetből nagyon hosszú ideig ugyan semmi sem valósult meg, de Spielberg nemrég leporolta a projektet, és Peter Jacksonnal karöltve végre a vásznakra varázsolta a gombszemű, felnyalt hajú újságírót.