Négy keréken száguldó őrület
George Miller, az eredeti Mad Max trilógia atyja az ezredforduló óta mindössze három filmet rendezett, amiből akárhogy nézzük, kettő bizony táncikáló pingvinekről szól. Ám az animált sarkvidéki állatkák cukisággyárát bezárva úgy döntött, hogy hazatér a saját kegyetlen, disztópikus világába, és hetvenévesen leforgatta az utóbbi évek egyik legegyedibb, legelszálltabb és legtökösebb akciófilmjét.
Azoknak a fiataloknak, akik nem pusztán pénzszerzés okán határoznak úgy, hogy otthagyják szeretett, de ellehetetlenített otthonukat, hogy kimenjenek szerencsét próbálni az Egyesült Királyság bevándorlóktól hemzsegő szívébe, Londonba, hanem valamelyest érdekli is őket az ottani kultúra, kötelezővé tenném Guy Ritchie első két filmjét. A Hertfordshire-ben született Madonnafucker egy olyan esszenciális, bensőséges és autentikus egyvelegét hozza a londoni alvilágnak, vagy úgy ámblok az ánglius szarháziaknak, az elcseszett (de annál jobban csengő) nyelvezetüknek és humoruknak, hogy azt egész nyugodtan lehetne tanítani. A csávó 1998-ban mesterien csempészett új-hullámot az angol gengszterfilm zsánerébe, amely azóta szinte egybeforrt a nevével.
A Birdman más. Először is totális zsánerváltás Alejandro Gonzalez Inarritunak, aki négy halállal kokettáló, ólomnehéz dráma után áttért valami embert próbáló, tudatos, cinikus, vicces és bizonyos aspektusaiban meta-filmre, amelyet pont belőle soha, de soha nem néztem volna ki. Másodszor, a Birdman valami olyan ösztönös, de emellett ugyanakkor átgondolt, komplex, szatirikus és borzasztóan szomorú darab az öregedés és a létezés kulcskérdéséről, amelyre már nagyon régóta szüksége volt Hollywoodnak. Úgy értem ebben a formában. A retro és a "nagy visszatérések" már semmi újat sem rejtenek magukban, sőt, az elmúlt néhány évben már hozzájuk is szoktunk, de Inarritu filmje végre egy olyan aspektusból mutatja ezt meg, amely levakar magáról mindenféle mázat és alatta a szánalmas, beteg, kiöregedett, lecsupaszított és riasztó valóság van, amely rémisztően őszinte. Michael Keatonnek pedig ezzel kell szembenéznie - nincs könnyű helyzetben.
Morten Tyldum (a Fejvadászokra gondolom mindenki emlékszik) filmje arról mesél rendkívül ambiciózus és érzékletes keretek között, hogy mivel jár eltérni az átlagtól. Hogyha az ember többel van megáldva, mint a szimpla hétköznapi egyének, akkor azt nem szégyellni, megvetni kell, hanem kihasználni és büszkén vállalni. A bedeszkázott elméjű gondolkodás a kicsinyes, irigy és erőszakos embereknek való, akik életük végén úgy halnak meg, hogy semmit sem tettek a világért. Nincs ezzel semmi baj, kivéve akkor, ha sokkal többre vagy hivatott.
Alan Turing azzá az emberré vált, akivé válnia kellett. Az ő hányattatott, valódi elismertség nélküli élettörténetét mutatja be Tyldum a II. világháború színfalai mögött, egy angol falucska kis termében, ahol megépíti a gépet, amely képes feltörni az Enigmát.
Agyrepesztően jó stílusparódia
A vírus gyorsan terjedt; zombivá változtatta az emberiség felét, hogy aztán ők elfogyasszák reggelire a másik felét. Nem nehéz kitalálni, hogy kik voltak az első áldozatok: a dagadékok, a zsírgolyók, szegény kis hájpacnik. Valahogy így vázolja fel az alaphelyzetet Columbus (Jesse Eisenberg), a maréknyi túlélő egyike, aki saját kis szabályrendszert állított fel élettartama maximalizálásának érdekében. Nincs is ezzel semmi probléma, éli szépen magányos kis életét, mígnem a sors összehozza egy Tallahassee nevű fazonnal (Woody Harrelson), akinek érdekes módon Zombieland nem a földi poklot jelenti, hanem sokkal inkább egy végtelen játszóteret…
"Az a nő megérdemli a bosszút, mi pedig megérdemeljük a halált."
Vérben ázott, félholtra vert, fejbelőtt állapotos menyasszony fekszik egy El pasoi kápolna kellős közepén. Lemészárolták az egész násznépet, az utolsó szál szerencsétlen fekete bőrű zongoristáig. Profi munka. Tökéletes kivégzés egy istenverte, koszos, legyektől bűzlő porfészekben, ahol éppen csak a gyalogkakukk nem rohan át az úttesten a prérifarkassal a nyomában. Az összes beállítás, a félközelik, a színváltások, a dialógus gyönyörű, ízes, tömör, határozott csengése, a kiváló esztétikával válogatott zenei betétek mind egy szálig olyan picsamód stílusosak, hogy sértik az egóm. Már szinte fáj tőlük a stílust észlelni képes összes érzékszervem.
Tarantino Kill Bill-je a kungfu-film és a spagetti western olyan tökéletes íz- és esztétikakombinációja, aminél szebb hommázst amerikai földről a műfaj nem látott és valószínűleg nem is fog.
Noodles (Robert De Niro) miután feldobja társait, harmincöt évvel később, 1968-ban visszatér New York-ba. Az ominózus eset történésekor halálra keresték őt az alvilág fattyai, megölték akkori nőjét és megkínozták hűséges barátját, Dagadt Mo-t. Körülbelül ennyit tudunk róla, amikor megőszülve visszatér Mo kocsmájába, ahol fájdalmas, keserves nosztalgiával mered egy fekete-fehér fotóra a falon. Nem történik semmi, nézik egymást, váltanak néhány szót, de már akkor, ott, abban a percben érzed azt a kínzó, emlékekből szivárgó fájdalmat, amit Leone képei és Morricone gyönyörűségesen fájó zenéje a szívedbe éget.
Az olasz westernkirály utolsó filmje olyan explicit személyességgel, érzelemgazdag eposzisággal mesél ezekről a new yorki utcagyerekekről, amely majd 4 órányi játékidejével óhatatlanul is letaglóz. Gengszterfilm-esszencia a legnagyobbtól.
Ha megkérdeznénk tíz embert úgy általánosságban a Nagymenők-ről és a Casino-ról, abból nyolc rávágná, hogy szerinte melyik a jobb, kettő pedig ecsetelné, hogy Scorsese újraforgatta az előbbit. Ez valamelyest érthető, de nincs igazuk. A Casino más. Nem klasszikus értelemben vett gengszterfilm, habár annak legfontosabb stílusjegyeit többnyire magán viseli (tündöklés, bukás), de a figurái mások: nem a totális névtelenségből, legalulról verekszik fel magukat a zöldhasúak birodalmába, hiszen már előtte is voltak valakik, csak most szintet léptek.
Scorsese nagyítója alatt most egészen más aspektusból vizsgálja három központi figuráját. Nicky Santoro (Joe Pesci), Sam 'Ace' Rothstein (De Niro) és kettejük metszéspontja, Ginger (Sharon Stone) áll a középpontban, háttérbe szorítva a szervezett bűnözés működését (hiszen arra ott volt az explicit Nagymenők). A rendező azt boncolgatja, hogy eme három gyökeresen eltérő törvényen kívülire, hogyan hat a (pénz és a) hatalom.
Henry Hill (Ray Liotta) mióta az eszét tudta, gengszter akart lenni. Simlis nagymenő, akinek előre köszönnek az utcán, akit soron kívül beengednek a klubokba, akivel azért jófejek a helyi srácok, mert tisztában vannak vele kiknek melózik. Tisztelik őt. Henry Hill nagymenő gengszter lett. Legalábbis a maga olvasatában mindenképp.
A Goldmoon névre keresztelt vállalat Korea legnagyobb bűnszövetkezete. Elnökét egy nap váratlanul autóbaleset éri, így azonnal felmerül az utódlás kérdése. A lehetséges örökösök pióca módra érkeznek a temetésre: Jeong (Jeong-min Hwang) a shanghaji főnök egy bolond, ripacs mókamester, Lee (Lee Jeong-jae) a vércinikus, brutális trónkövetelő, a harmadik jogosult pedig egy kiégett, hatalmából jócskán vesztett, pusztán névleges jelölt, semmi több. Előbbi kettő vérre menő, ádáz harcot folytat a trónért, miközben egy beépített ügynök, s rajta keresztül annak felettese, Kang hadnagy (Min-sik Choi, az Oldboy legendás főszereplője) mozgatja a háttérből alattomos módon, de elszánt céljaival a szálakat.
Hoon-jung Park (az I Saw the Devil forgatókönyvírója) második rendezése egy szövevényes, groteszk, vérzuhatagos hatalmi játszma. Az előny pedig örök változóként pattan egyik kulcsfiguráról a másikra.
