A mélyre nyúló, realista és giccstől mentes "állatfilm" szinte teljesen kihalt Hollywoodból. No nem mintha a múltban agyon lettünk volna halmozva ezek minőségi alfahímjeivel, mert úgy, kb minden huszadik beszélő-kutyás, szomorú-lovas mozira jutott egy-egy valamirevaló matéria, amit esetleg még költségvetésben is hajlandóak voltak megtámogatni. Michael Apted '88-as filmje igencsak szerencsésnek számíthatott, hiszen huszonkét milliót kaptak arra, hogy leforgassák. És egy felívelő karrierben lévő Sigourney Weavert.

A Gorillák a ködben igazi "discover-mozi", amelyből csak úgy szaglik a természet, a vadság, és amely elképesztő képekkel mutatja be, hogy az ember mire képes saját szenvedélyéért, mely szép lassan belepi egész életét.

Jogosan tehetném fel a kérdést, hogy Ben Mendelsohn hol volt ezidáig, de az olyan volna, mint Tom Hardy korai éveiről beszélgetni. A lényeg, hogy itt van (Starred Up) és sikeresen prezentálja, hogy a jó karakterszínészeknek bizony jó sorozatokban a helye - vagy legalábbis a jelenlétük egyedülálló.

A Bloodline egy fülledt, családi emlékekbe ragadt bűnös mocsár, amelyben emberek hazudják magukat szemrebbenés nélkül tisztának. Egy család, amelynek titka Florida Keys legszebb nászutas homokján mos partot újra és újra, addig míg vérré nem válik.

Azoknak a fiataloknak, akik nem pusztán pénzszerzés okán határoznak úgy, hogy otthagyják szeretett, de ellehetetlenített otthonukat, hogy kimenjenek szerencsét próbálni az Egyesült Királyság bevándorlóktól hemzsegő szívébe, Londonba, hanem valamelyest érdekli is őket az ottani kultúra, kötelezővé tenném Guy Ritchie első két filmjét. A Hertfordshire-ben született Madonnafucker egy olyan esszenciális, bensőséges és autentikus egyvelegét hozza a londoni alvilágnak, vagy úgy ámblok az ánglius szarháziaknak, az elcseszett (de annál jobban csengő) nyelvezetüknek és humoruknak, hogy azt egész nyugodtan lehetne tanítani. A csávó 1998-ban mesterien csempészett új-hullámot az angol gengszterfilm zsánerébe, amely azóta szinte egybeforrt a nevével.

Jean-Marc Vallée munkásságán merengve az embernek meg kell állapítania, hogy a csávó ahhoz nagyon ért, hogyan tegye érdekessé filmjeit. A C.R.A.Z.Y. című drámája egy kígyózó családi kálvária a legjobb fajtából (ami egyébként nem a legelső filmje, de nyugodtan tekinthetjük annak, mert fele-részt írta is), rá 8 évre megcsinálta az Oscart Matthew McConaugheynak meg Jared Letonak (Dallas Buyers Club), tavaly pedig megrendezte ezt a kaland- és életmódváltás-drámát, amivel megadta Reese Witherspoonnak - valószínűleg - élete legkomolyabb és legjobb szerepét.

Mostanában többször megesik, hogy nem jut eszembe egy-egy szó, egy-egy színész neve, akiről pontosan tudom, hogy kicsoda, hogy miben játszott, még az is, hogy hogyan, de az istenért sem akar beugrani a neve. Ilyenkor erőteljesen táplálom a paranoiámat és a hipohochondriámat. Persze aztán jönnek a megnyugtató szavak, hogy mindez az öregedés, a stressz és a fáradtság velejárója. De kétkedem. Éppen ezért a Still Alice az egyik legkegyetlenebb film rám nézve, amit az utóbbi időben láttam.

Az Alzheimer-kór a világ legszomorúbb betegsége. Nem a legrosszabb, nem a legfájdalmasabb, de kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb. Van az a mondás, hogy amit megéltél azt már senki nem veheti el tőled. Az emlékeid örökre a tieid maradnak. De ez téves. Van valaki, aki apránként elszívja belőled mindazt, amire mosollyal az arcodon emlékszel vissza. Úgy hívják, hogy Alzheimer. Richard Glatzer és Wash Westmoreland ezt a valakit mutatják be neked kendőzetlenül, realistán, szívszorítóan.

Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) az elembertelenedés jelképe. A mizantrópia szimbóluma - avagy az emberből miként válik minden humánumát elhagyó szörnyeteg. Plainview egy ős-kapitalista, aki kapzsiságának beteljesítésével képes csak és kizárólag kielégíteni összes vágyát. Érzelmei így egyenesen arányos módon halnak el minden egyes megszerzett dollár után, amelyet saját, olaj által befeketített keze révén szerez. Volt idő, amikor talán megpróbált az ember eszmei és morális felfogásának együttesével normális, élvezhető életet élni, de ez a kísérlete már csírájában elhalálozott (ennek mellékterméke, hogy fiát végül teljes mértékben eltaszítja magától).

A XIX. és XX. század peremének szörnyetege ő, aki saját hatalmasságának palotájában részegesen és tökéletes izoláltságban élte meg utolsó napjait.

Hans Herbots filmje, belga krimi. Kurvára nincs benne se napfény, se humor, se bármiféle görcsoldó, amely enyhíthetné a hideg, koszos, bűzös, immorális fertőt melyben a The Treatment nyakig mártózik - vagy inkább elmerül. Nem véletlen, hogy bármi kételkedés nélkül ki merem jelenteni: az idei év egyik legmocskosabb, legizgalmasabb bűnügyi mozija. Sötét, kegyetlen, körömszaggató.

(Az első rész kritikája itt olvasható). A három évvel későbbi folytatáshoz Burton két nagyszerű dolgot is kapott: nyolcvan milliót és szabad kezet. Ez az, amire szüksége volt. Nem lihegett senki a seggében, nem voltak nélkülözhetetlen instrukciók, csak ő és a fantáziája. Ez pedig az eredményen is meglátszik:a folytatás, ugyan nem akkorát, de szintén kaszált és végre teljességében egy olyan világot varázsolt, amire csak nagyon kevesen képesek (Del Toro neve kapásból), úgy, hogy a cselekményt nem alárendelik, hanem mindezen együttesek szolgálatába állítják.

A Batman Returns színtiszta, elvont, nagybetűs BURTON-FILM.

Hogyan rohanj a veszTEDbe / A Million Ways to Die in the West (2014)

A Ted sikere után Seth MacFarlane teljesen érthető módon vérszemet kapott, így a 2. filmjében író-rendező-producer-főszereplő státuszok mindegyikét magára aggató humorzsák enyhén túlvállalta magát. Szerencsére szó sincs arról, hogy összeroppanna a feladat súlya alatt, de érezhetően húzza a vállát. Bár a sajátosan alpári stílusa kellően felforgatja a vadnyugat gyomrát a maga altesti poénjaival, sajnos összességében kevés olyan emlékezetes, kreatív ötletet integrált a forgatókönyvbe, amitől most egy közepesnél jobb műfajparódiáról beszélhetnénk. Az ötletek híján túlmagyarázott viccek és unalomig ismételt poénok mellett persze egy rakás hasfalrengető MacFarlane-geg és bizarr cameo asszisztál a frenetikus szereplőválasztáshoz, szóval egyértelműen nem egy rossz film ez, viszont nem is lesz éleTED vígjátéka.

John Michael McDonagh (a McDonagh fivérek az utóbbi évtized legtehetségesebb felfedezettjei, múltjuk, adottságuk, hozzáértésük vitathatatlan) 2014-es mozija egy komor, monolitikus dráma az egyházról, bűnről és bűnhődésről, ítélkezésről és a változás reményének szertefoszlásáról. Mindez Brendan Gleeson karizmatikus, tiszteletet parancsoló jelenlétével.