A karaktereken múlik minden - mondtam ezt anno valamelyik posztomban. Ezt máig tartom. Ugyanakkor, ha azt vesszük, hogy kit mi tart meg egy-egy sorozatnál, vagy mi készteti megnézésre, akkor nem mehetünk el olyan kardinális dolgok mellett, mint a koncepció, történet, hangulat, kor vagy helyszín és persze a brand, illetve a nevek mellett sem. De a karakterek árnyaltsága, humora, személyisége még mindig az egyik legmeghatározóbb dolog, ha arról beszélgetünk, hogy ki miért néz még mindig, megrögzötten és lankadatlanul sorozatokat.

Most tegyük félre egy kicsit a kvázi új nézőket, vagy a tinédzserek alatt lévő korosztályt (nyugdíjas szintén off) és koncentráljunk a sorozatjunkiera.

John Hughes 34 éves volt, amikor megrendezte első filmjét, a Sixteen Candles-t. Máig hihetetlen, és szinte utánozhatatlan az a kamaszos őszinteség, amely belengi műveit, ahogy gyereklelkű, a felnövés küszöbén küszködő karaktereivel bánik a 80'-as, '90-es évek színpompás Amerikájában. Rajta kívül csak nagyon-nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy a tinédzsereket ne leereszkedően, életidegenül, hanem hiteles és komikus valójukban mutassák meg a nagyközönség számára és tegyék kortalan szórakozássá filmjeiket.

Hughes jövő februárban lenne 66 éves.

Ahhoz képest, hogy hány millió rajongó vágyálma teljesült ezzel a sorozattal, meglepően semmitmondó rajttal indult útjára a Dragon Ball Super. Ami persze nem jelent semmit, hiszen se hosszú-, se rövidtávú következtetéseket nem lehet levonni egyetlen röpke epizód alapján. Annyi biztos, hogy Goku és társai visszatértek a tévéképernyőkre, és ez már önmagában is olyan hihetetlen, hogy nem igazán húzhatjuk a szánkat. Amit egyébként nincs is miért húzni, hiszen ha visszaemlékeztek, a Dragon Ball Z is hasonlóan lagymatag kezdés (a bébi Gohan bömböléséről szólt kb. az egész első rész) után forrta ki magát azzá a sorozattá, ami végül 291 x fél órát vett el az életünkből, és mi ennek egy percét se sajnáltuk, és nem sajnáljuk azóta sem.

Lera Lynn - The only thing worth fighting for (True Detective)

Lera Lynn balladája olyannyira megtetszett mindenkinek, hogy egyenesen botrányt keltett, amikor a második szezon főcíme alá (ehelyett a csoda helyett) betették Leonard Cohen - Nevermind c. slágerét. De aztán valaki volt olyan kedves, hogy fogta az első tréler alatt játszott dalt és csinált belőle egy 6 perces chill verziót. Lera Lynn pedig már többször feltűnt az új évadban, és van egy sanda gyanúm, hogy ezt a melankolikus, borongós-merengős sötét zenei vonalat Pizzolatto végig fogja húzni az egész szezonon át. Amit én egyáltalán nem bánok.